Vannak azok a filmek, amiket mindenki csak úgy emleget, hogy ha ezt kihagyod, nem vagy ember. Nálam ilyen minimum az összes David Fincher, Wes Anderson, Guy Ritcie és Matthew Vaughn film, a Star Wars IV-V-VI, A tanú, A requiem egy álomért, A pillangó hatás, vagy akár a Casablanca és az Elfújta a szél. Vannak olyan filmek, amiket muszáj többször megnézned, mert annyira szíven ütöttek, hogy képtelen vagy elszakadni tőlük - erre jó példa a Felhő Atlasz, a Közönséges Bűnözők, A ragyogás és a Kecskebűvölők. Vannak olyan filmek, amik habár csak réteget érintenek, de mindenképp megnézed, ha érdekel a téma: az Amikor a farok csóválja, a Hair, az Amerikai história X, vagy a Trainspotting. És ott vannak azok a filmek, amiket méltatlanul felejtettek el, pedig igencsak jó alkotások: ilyen a Coraline és a titkos ajtó, a Never Let Me Go és a Mr. Nobody (amelyeket szépen sorban, a következő alkalmakkor górcső alá veszek majd), ezekhez jön a 2006-os Zuhanás, Tarsem Singh rendezésében. Látvány. L á t v á n y. Ez egy kibaszot csodálatos L Á T V Á N Y!

És ez egyáltalán nem túlzás, mert ahhoz képest, hogy nagyrészt fantasy az egész, viszonylag kevés speciális effektet használtak a film készítésénél. Viszont rohadtul látványos az egész, trükkök nélkül is. Eredeti helyszíneken, főként Indiában, de összesen 28 (!!!) országban vették fel a jeleneteket, négy éven át. Ez már önmagában is nagyon hangzatos, pedig ha csak ennyi lenne... Tényleg.

Törd el a kezed. Kerülj kórházba. Barátkozz össze egy másik beteggel. Hallgasd meg, mit mesél!

A történet középpontjában Alexandria, egy román (feltételezéseim szerint, mert erről semmi konkrétat nem tudunk meg, de a beszéd biztos, hogy román) bevándorló család legkisebb sarja áll, aki egy Los angelesi kórházba kerül, mert narancsszedés közben leesett egy fáról és eltörte a kezét. Az ötéves, mindenre kíváncsi kislány egy szép nap megismerkedik Royal, a színésszel, aki minden jel szerint szerelmi bánata végett megpróbált munka közben végezni magával, csakhogy halál helyett deréktól lefelé lebénult. Roy mesélni kezd a kislánynak, így manipulálva, rávéve őt arra, hogy szerezzen neki gyógyszereket. Vajon mihez is? Túladagoláshoz? Mindeközben nem csak Alexandria, de mi is megismerkedünk a mesével: az öt különös figurával, akik egyenként megesküdtek, megbosszulják saját sérelmeiket a gonosz kormányzón.

A bosszúállók: Charles Darwin, az indus, a Maszkos Bandita, Luigi és Otta Benga

A két szál egy ideig szigorú távolságot tart, a fantázia nem keveredik a valósággal, de azok a cselekedetek, melyek megtörténnek két főhősünkkel, végül a mese részévé válnak. Többé nem az a kérdés, hogy Roy a Maszkos Bandita képében képes lesz-e revansot venni, hanem az, hogy túl tud-e lépni sérelmein és képes-e kilépni a depresszióból, megmentve ezáltal magát. És persze az is kérdés, sikerül-e megőriznie Alexandria megmaradt gyermekkorát. Kifejezetten érdekes a két főszereplő vívódása: Royé saját magával, Alexandriáé pedig a felnőttek világával - a gyermeki naivitás és ártatlanság elvesztésével.

Ritka, hogy egy alkotógárda hozzányúl a hollywoodi történelemhez, ez esetben kapunk egy jó adagnyit az 1920-as évek Kaliforniájából. Na nem a csillogásból és a rivaldafényből, hanem a háttérből, és azt is csak távolról. De jól megfogottan, kellően színpadiasan és finomra hangoltan. Ehhez jön a rendező zseniális látásmódja, a teátrális hangulat, a csodálatos fényképezés, az elég brutális multi-kulti, és messze nem utolsó sorban a színészi játék.

Lee Pace nem csak pitesütőnek és Thranduilnak jó

Habár a Halottnak a csók és A hobbit-béli szerepét is megelőzte a film, tündekirály Peter Jackson szerint kifejezetten a Zuhanás miatt lett Lee Pace-ből. Nem véletlenül. Lee ugyanis érzékletesen és finoman hozza a különböző neurózisokkal küzdő figurát, aki képes lenne véget vetni életének, egyetlen nő miatt. Ugyanakkor kellő manírral, színpadiassággal alakítja a történetbeli, bosszúszomjas, elkeseredett banditát, ez a kettősség pedig szépen, fokozatosan válik eggyé. Semmi bohóckodás, nagyon szép színészi teljesítmény, amivel el is cipel minden érdemet a többiek elől. Jó karakterszínész, és többször is bebizonyította már, hogy igen sokoldalú, szóval kedves hollywoodi producerek, tessék több és változatos munkát adni neki, mert még, még, még, látni akarom!!

Catinca Untaru gyermekszínészhez, pláne egy öt-hat éves gyerekhez képest meglepően ügyes volt. Köszönhető ez talán annak is, hogy a hitelesség kedvéért pár apróságot nem árultak el neki. Szerencsétlen gyerek például végig úgy tudta, Lee Pace a valóságban is rokkant, nem csak Royként. A stáb pedig hallgatott az igazságról, mint a sír. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a magyar hangja messze nem jó, úgyhogy aki csak teheti, eredeti szinkronnal nézze a filmet. Hatalmasat dob az élményen, és hitelesebbé válik Alexandria karaktere is.

I N D I A. Ezért most beléd szerettem.

Natív indiaiként a rendező tökéletesen tisztában volt azzal, hol érdemes forgatni szülőföldjén. És aaaannnnnyira jó, hogy tudta, hová kell menni!! A helyszínekből sugárzik a történelem, a szépség (eskü, még a sivatagból is!!!!) és egyszerűen nem hagy hidegen, vagy utálod, vagy imádod, de inkább imádod, imádod, imádod. És Tarsem Singh pontosan tisztában van azzal, hogy milyen vizuális eszközökkel uralkodhat az agyad felett. Ha a gyönyörű fényképezés nem lenne elég, bizonyos jeleneteknél brilliáns a vágás, illetve az átúsztatás, érdemes nagyon nyitott szemmel nézni a filmet. De nemcsak a látványért, hanem a bújtatott metaforákért is megéri figyelemmel kísérni minden képkockát.

A kosztümökön is megéri legeltetni a szemeket, annyira lehetetlennek és szürreálisnak tűnik némelyik összeállítás, hogy az szinte már lenyűgöző. Amit ezzel kapcsolatban kiemelnék, az Tarsem szarv-fétise, ami ennél a filmnél kezdődik, és az Immortals-nál csúcsosodik ki. Ott valami eszméletlenül gecisok szarv van. Nem, nem akarom végiggondolni, hogy mit jelképez ez :3

Talán hiba, talán nem (hajlok a nemre), hogy vannak a történetben történelmi pontatlanságok. Már kb. az első fantázia-jelenetben, de épp azért, mert kitaláció az egész, nem is felróható. Elvégre Roynak '20-as évekbeli kaszkadőrként, színészként nincs mindenre kiterjedő ismerete a világról és a történelemről, a sztorik pedig a legtöbbször - elég sokszor Alexandria unszolására - menet közben változnak. A rögtönzés nagy hátránya pedig az, hogy nincs időd korrigálni, becsúszhatnak tévedések, szóval aki rinyálni akar amiatt, hogy Nagy Sándor úgy néz ki, mint egy római gladiátor, az inkább ássa el magát kurvamélyre.

Végül, de nem utolsó sorban ott a zene is, ami felteszi a multi-kulti-turmix habos tetejére a cseresznyét. A Kalifornia-kórház-narancs-liget-India-Csendes-óceáni-szigetvilág-Prága-és-még-sok-más-helyszín-ringlispílt Beethowen zenéje fejeli meg úgy, hogy ki is üti a picsába az egészet, minden túlzás nélkül. Káosznak tűnik a film, de éppen azért végzett nagyon jó munkát a rendező, mert ezt a hihetetlenül színes dimenziót, ezt a rengeteg kultúrát, a legendákat, érzelmeket, a szürreális víziókat egységbe fogta - nem is akárhogyan. Ha Salvador Dalí egy fantay-drámát készíthetett volna életében, le merném fogadni, hogy valahogy így nézett volna ki.

A végére pedig egy kis csemege: mikor kijött 2010-ben a Massive Attack Heligoland című albuma, ezzel együtt a Paradise Circus, a Youtube nem engedte fel a hozzá készült eredeti klippet (még ma sem, hiszen egy pornófilmes idős néni visszaemlékezéséről szól az egész). Így nagyon sokáig (közel egy évig) a The Fall jeleneteiből összeollózott képek peregtek a youtube-os videó alatt. Enjoy it.