A Forráskutató, avagy: a film, amitől a kávéd jobban forr, mint a véred

Vajon mi késztet egy színészt arra, hogy átálljon a kamera másik oldalára, és a színészi képességeinek fitogtatása mellett rendezzen is? Több pénz? Az alkotás szabadsága? Nárcizmus? Nem egy elszigetelt jelenségről van szó, Hollywood kifejezetten tele van rendezői szárnyait próbálgató színészekkel. 10-ből 9 embernek tuti, hogy Clint Eastwood jut eszébe először, de szigorúan a hírességeknél maradva ott van George Clooney, Mel Gibson, Ben Afflec, Robert De Niro, Kevin Costner és bizony Johnny Depp is (bár páran közülük rájöttek, hogy ami nem megy, azt nem nagyon kell erőltetni). Hazai példáért sem kell messzire szaladni, ha Alföldi Róbertet, Árpa Attilát, vagy Rudolf Pétert vesszük. Nemrég csatlakozott ehhez a népes társasághoz a bociszemű Russel Crowe, hiszen nem csak A Forráskutató főszereplője, hanem direktora is.

Neked mi jut eszetekbe az 1915-ös Ausztráliáról? A kengurukon meg lovas kocsikon kívül sanszos, hogy semmi. Hát Russel Crowe-nak az I. világháború és a Dardanellák ostroma volt az első gondolata, méghozzá az a hadianyag pocsékolás, melyet a törökök folytattak a központi hatalmak oldalán az antant csapatok, köztük sok-sok ausztrál és új-zélandi katona ellen. (Akit részletesebben érdekelnek a miértek és a hogyanok, annak itt egy korrekt Wikipédia cikk az előzményekről, a kimenetelről és a következményekről.)

Arthur közlegény megmentése

Szóval történetünk elején megismerkedünk Connorral, egy olyan fickóval, aki még az ausztrál puszta kies, kellős közepén is – ráérzésre – képes vizet találni, majd pikk-pakk fasza kis kutakat ásni. Az is hamar kiderül, hogy volt három fia, mindegyik önként elment a háborúba, de egyikőjük sem tért haza: vélhetően a gallipolii menekülés során vesztek oda. Ebbe az évek múlásával anyjuk jóformán beleőrült, s bánatában egyik reggel belefojtja magát a farm melletti kis tóba. Connornak semmije sem marad: felesége a templomkertben, fiai kontinensnyi távolságban fekszenek másfél méterrel a felszín alatt. Vesztenivaló híján úgy dönt, az asszony kvázi utolsó kívánságának megfelelően hajóra száll és a még háborús rendezés alatt álló Törökországba utazik. Isztambulban aztán kiderül, terveivel ellentétben civilként nem utazhat az egykori frontra, fiai halálának vélhető helyszínére, így kénytelen egy kis fogadóban dekkolni, ahol megismerkedik a tulajdonos csonka családdal, és mit ad isten, össze is melegednek. Végül aztán sikerül útra kelnie, kisebb konfliktus árán, de a katonák segítségével megtalálja két fia maradványait. A legidősebb testvért azonban nem lelik és felcsillan a remény: talán hadifogságba esett és még él?

A Forráskutató legnagyobb pozitívuma az érdekes történelmi narratíva. Egy ausztrálon kívül valószínűleg soha, soha, de soha senkinek nem jutott volna eszébe feldolgozni a témát, úgy tűnik azonban, hogy Russel-nek ez mindennél fontosabb volt. Annak tükrében, hogy tavaly kezdődtek a világháborús, centenáriumi megemlékezés-sorozatok, pláne. És igazából szép dolog is az, amikor van, aki olyanok előtt tiszteleg akár egy film elkészítésével, akikről már rég megfeledkezett a világ.

A film szerkezetét tekintve van egyfajta különleges atmoszférája az egésznek, ami behúz egyrészt a háborús környezetbe, másrészt egyfajta - a török kultúrával, alapértékekkel átitatott, bensőséges - hangulatba. Van potenciál abban a történetvezetésben is, hogy hogyan találkozik két olyan ember, akik elvesztették a számukra legfontosabb dolgot(/dolgokat), majd az egyéni útkeresés során az adott társadalmi elvárásoknak megfelelően hogyan próbálnak boldogulni. De. Mindig van egy DE.

A kezdők banánhéja a banállisság és a patetikusság

A rendező nem sok mozgáslehetőséget ad a nézőnek, távolról, és még annak ellenére is egy szemszögből látunk mindent, hogy ott a szimpátiát kiváltó török kapitány, aki hazája védelméért és olyan magasztos értékekért harcol, mint például a becsület. Isztambult szigorúan nyugati szemmel látjuk, hisz az érkezést követően Connor egy olyan fogadóban köt ki, ahol a tulajdonos európainak akar látszani egy európai környezetben. A város a britek fennhatósága alatt áll. A béke az antant és a frontvonalon sírt ásó fiatal, ausztrál parancsnok jóindulatától függ. Mindez persze csak a felszín, a másik oldalon ott az öntudatra ébredő török nemzeti önérzet, a radikálisok lázongása. A helyzet több, mint törékeny, robbanás előtt áll, de csak egy megfagyott, még inkább egy direkt befagyasztott pillanatképet látunk, aminek úgy tűnik, egyáltalán nincs feloldása.

Erősen érződik az is, hogy Crowe mennyire ügyelt a pártatlanságra a csatatéren: az ausztrálok nem állnak erkölcsi magaslatokon, a törökök pedig nem mészárosként, gonosz ellenségként jelennek meg, hanem parancsot teljesítő, hazafias katonákként, akik egykor egy világbirodalom részét képezték. Ezzel szemben a személyes handszíntéren egyértelmű, kinek az oldalán KELL állnunk. Nem az a lényeg, ki kinek az autonómiáját fenyegeti, vagy az, hogy mennyi embert vesztett. A lényeg az, hogy szegény kicsi ausztrál megtalálja a gyerekei holttestét és vége a háborúnak. Szevasztok.

Connor karaktere egyébként egy az egyben tök ugyanaz, mint amit Crowe az elmúlt húsz évben minden blockbuster filmjében eljátszik: a magányos, kemény hőst, aki mindenét elvesztve harcol az igazságért/szabadságért/elégtételért/boldogságért. Sőt, a történetszálat is áthatja ez a furcsa, és kicsit sem kielégítő szál: mintha egyszerre néznénk a Gladiátort, az Egy csodálatos elmét, A remény bajnokát, A bor, mámor, Provence-t, a Robin Hoodot de még a tetves Noét is, csak hogy a nagyobbakat említsük. Az alakítása lapos, unalmas és minden lépésében kiszámítható. Az, hogy egyszerre rendezője és főszereplője volt A Forráskutatónak épp azért elkeserítő, mert nem volt, aki szóljon neki, hogy hé Russel, most akkor nosztalgiázunk, vagy mi a fasz van?!

Ha már a szereplőknél tartunk, ugyanilyen sablonos és egysíkú volt az ukrán modell-színésznő, Olga Kurylenko alakítása a hoteltulaj Ayshe-ként. Esetlennek és amatőrnek látszott egy olyan környezetben, ami ennél sokkal keményebb jelenlétet kívánt volna. Így ugyanis csak egy riadt, ártatlan kislánynak tűnt ahelyett, hogy egy függetlenedni vágyó, szabadgondolkodású anya lett volna, aki ugyanakkor a reformálódó, a határait és ódivatú hagyományainak kereteit feszegető Törökországot jelképezi. NEM VOLT AZ. Sajnos, pedig sokkal sokszínűbbé tehette volna a filmet.

A meglepetés sztárvendég a keleti oldal turisztgájdjaként és hős őrmestereként Yilmaz Erdogané volt. Ja, szóval tudjátok, ő a török Robert De Niro, van már rutinja. És ez meg is látszik rajta, mert holott mindenki tudja, hogy ő az, akit utálni kellene 111 percen keresztül, olyan, mintha egyszerre lenne a mindig igazságos, de kedves nagyapád, a szakállas vicceket mesélő nagybátyád és a szigorú apád. Nem tudod utálni, mert olyan, mintha a saját véred lenne, egyszerűen szerethető a kisugárzása. Pffff. Tiszttttta Stockholm.

A képi világ nem túlzásba vitt, de egy erős közepes, amit az indokolatlan közelik és a néhol nem épp jó vágás húz le. A szövegkönyv, a dramaturgia és a zene erős közepes, talán egy picit felette, de nem olyan, amiből örökérvényű idézetek, vagy klasszikus slágerek születnének.

Verdict

A Forráskutató nem azon bicsaklott meg, hogy háborús eposz akart lenni, hiszen itt egy jelentéktelen ember elkésett, de nem hiábavaló küzdelméről van szó. Hanem ott, hogy sablonokra építkezett és nem ismerte a saját kereteit. Amit ki kellett volna nagyítania, azt elrejtette, ami pedig szükségtelenül nagy volt, nem kicsinyítette megfelelő méretű szituációvá vagy konfliktussá. Mindennek ellenére ügyes a témafelvetés és az időzítés, a film érvelésének egy része és általánosságban véve a történetvezetés nagyjával sem volt sok gond. Mondanék rá egy áment és egy 10/6,8-at.

Szóval ha szereted: Russel Crowet, a történelmet, a háborús drámákat, a családi hoteleket és az Hagia Sofiát, itt az ideje, hogy elővedd A Forráskutatót.

Viszont ha nem akarod végignézni Russel Crowe eddigi összes filmjét egy kanna török kávéval összefőzve, utálod a kiszámíthatóságot és a hullahegyeket, akkor ez nem a te filmed. A’ viszontlátásra.