Beépített tudat: Ne hagyd, hogy elpusztuljon az agyad

Vannak olyan filmek, amelyek minden nap taníttatnak velünk egy új szót. A Criminal, azaz a Beépített tudat ma a B A N Á L I S kifejezéssel ismertet meg bennünket. 

Banális: francia eredetű szó, jelentése: közönséges, lapos, elcsépelt.  

Basics 

Történetünk nem cécózik, in medias res az utcán találjuk magunkat Bill-el, a CIA ügynökkel, aki épp egy nagyon fontos küldetést hajt végre. Egy anarchista szervezet követi, miközben társai azon vannak, hogy megmentsék. Ám Bill csapdába esik, megkínozzák és meghal. Amit persze a hírszerző ügynökség nem hagyhat szó nélkül, ugyanis Bill memóriája értékes információkat rejt. Ahhoz, hogy ezeket megőrizzék, illetve előbányásszák, egy eléggé illegális emberkísérletet hajtanak végre Dr. Franks kutatásai alapján. A memóriáját Jericho, a közveszélyes pszichopata börtöntöltelék (neki-már-úgyis-mindegy alapon) agyába ültetik. A kísérlet eleinte sikertelennek tűnik, ám hamar kiderül, hogy Jericho vissza tudja idézni Bill emlékeit, és rendelkezni kezd bizonyos tulajdonságaival. Így létrejön a tökéletes kombináció: egy érzelmes CIA ügynök agya, és egy, a társadalom normáira magasan szaró, közveszélyes bűnöző minden mása. Elindul a hajsza a pénzért és a világ, illetve Bill családjának megmentéséért.  

 

 

Bukta. Lekváros bukta. 

Nehéz visszafejteni a történetet az alapjaira, ugyanis nincsenek alapok. A lényeg ugyanis az volt, hogy legyen lövöldözés, legyenek csini kémcsajok, szexi özvegy és olyan sztárok, akik 20 éve élték fénykorukat, s habár még most sem mindegyikük futottak-még kategória, azért a helyükben ilyen filmhez nem adtam volna a nevem.  

Az alkotók ismét megpróbáltak előszedni egy klasszikust: az érzelmek minden akadályt legyőznek, és a közveszélyes fegyencből is nyáladzó kiskutyát csinálnak. Mesterségesen. Ez a film legalább eljut arra a megállapításra, hogy pszichopatából csak úgy nem lesz érző lény, ami dícséretes, bár attól még orbitális faszság marad az egész. Vegyük például azt a jelenetet, mikor Jericho lecsap néhány CIA-ügynököt, megsüti őket roston, elver pár vidéki sutyerákot, majd random nagyot partizik az éjszakában a Foals zenéjére, miközben éppen a 3 éve elnyalt bélyegre flashbackel. De ugyanilyen rossz végignézni azt, hogy Wells, a CIA fejes értelmetlen evidenciákat ad utasításba az embereinek. Például senkinek nem jutott volna eszébe végignézni a térfigyelő kamerák felvételeit akkor, mikor keresnek valakit; nyilván senki le nem cserélte volna a jelszavakat, frissítette volna a tűzfalat egy hacker támadás után, ha ő nem mondja.  

Forgatókönyv: egyes. Rendezői munka: egyes alá.

Balga lélek: soha ne tévesszen meg egy jó poszter. SOHA. 

Menthető lenne a menthető, de... várjál, nem is. Újra és újra az fut végig az agyamon, vajon kinek készült ez a film. Merthogy megpróbálták becélozni a Ryan Reynoldsra nyáladzó tiniket, az biztos, de azzal, ha az ember karakterét megölik az első tíz percben, nem lehet nagy karriert befutni. Ha pedig pár vén fószert akarok látni, akik egymást kergetik és lövöldözőnek, akkor inkább benyomom a Feláldozhatók valamelyik részét - szóval a késő húszas korosztály is kilőve. Gondolnék még a 30-asokra... de javarészüknek van annyi eszük, hogy rájöjjenek, ez szar. Marad a 40+os korosztály, de ha abból indulok ki, anyám mekkora Kevin Costner rajongó, és mennyire zokogna, ha látná ezt a filmet, inkább kihúzom ezt a szekciót is. Tényleg tanácstalan vagyok. 

Maradva Costnernél: szó mi szó, láttunk már tőle rosszabb filmet is az utóbbi években, és ha a szívemre teszem a kezem, istenigazából nem rajta múlott. A vérengző, mindenféle társas normára és az emberekre magasan szaró Jerricho üres, akár egy doboztelefonnak használt konzerv. 

Gary Oldman a CIA fejeseként nem több, mint egy szemüveges csimpánz, ami hatalmas csalódás. Mást sem csinál a film alatt, csak másokkal kárál, hülyeségeken őrjöng és rázza a ketrecet. Talán azzal lehetett volna felfrissíteni a karakterét, ha ad valaki a kezébe egy adag majomkakát, és azzal dobál másokat. Sokkal hitelesebb lett volna.

Tommy Lee Jones lehetett volna az utolsó reménysugár, aki megmenhetett volna mindenkit ettől a szellemi fertőtől. Ő játssza Dr. Franks-et, a memóriakutatót, aki vakon hisz eljárásában, s aki hiszi, hogy a veszett fegyencből még lehet jó ember.  Dr. Frankensteinként (kacsint-kacsint...) mindenáron védi kísérletét, de az egyetlen érzelem, amelyet kifejez, az a szülői szeretet. És ez kevés. 

Nem, Ryan Reynoldsról nem vagyok hajlandó véleményt formálni. Felfoghatatlan, miért vállalta el ezt az ötperces Bill-szerepet, mikor még csak flashback szintjén sem villan be, csak egyszer. Külön kritikán aluli a fellépése amiatt, mert tavaly volt egy hasonló tematikájú, agy-test-cserés filmje. Ennyit az eredetiségről.

Az egyetlen, aki hitelesen hozta a papírformát, az a Gengszerkorzóból ismert Michael Pitt, aki a "Holland" becenevű hacker-srácot játszotta. Megrémült kisfiú, aki a nagyokkal akart játszani. Pipa. Se több, se kevesebb. 

Bevégeztetőül 

Említhetném még a zenét. De inkább nem. Hármas. Vagy az operatőri munkát. Na az legalább nem rossz. Még mindig nehezen tudom megemészteni, hogy végignéztem ezt a borzalmat. A zárójelenet után kedvem lett volna leformázni a merevlemezemet, nem törődve a több gigabájtnyi családi fotóval és filmmel, majd bezúzni az egészet és egy atomtemetőbe süllyeszteni a maradványokat.

Ha egy fárasztó nap után úgy érzed, kivagy, és tovább szeretnéd zsibbasztani magad, hát hajrá, a Beépített tudat remek válastás. Ha egy tipik akciófilmre vágysz, heves, ám nem túl látványos erőszakkal, ez a te filmed lesz.

Ám nem javaslom, ha jóérzésű mozibarát vagy.

Végítélet? Egyszernézős, erősen felejtős.