Négy év: ennyit kellett várnia a rajongóknak arra, hogy Florence Welch és kísérete, a Florence + The Machine végre előrukkoljon harmadik stúdióalbumával. A hölgy néhány kollaboráláson kívül egyáltalán nem adta jelét annak, hogy hogyan áll az új lemez, vagy lesz-e egyáltalán, csak idén év elején kezdtek szivárogni az első kislemezek, melyek nem csak örömre, de finom aggodalomra is okot adtak. És az is elég kétséges volt, hogy egyáltalán milyen lemezt dob ki, hiszen a Lungs gigasikere után a Ceremonials megosztó volt mind a közönség, mind a kritikusok körében. Kedden azonban végre hivatalosan is megjelent a How Big How Blue How Beautiful, ha a Deluxe változat bónusztrackjeit nem számítjuk ide, mindössze 10 dallal. A korong szélsőséges lett stílusában és minőségében egyaránt, de hallgatható és nagyon is szerethető.

Íme a tracklist:

Amiben a Florence + The Machine mindig is jó volt, az a meglepő és erős nyitány. Az először áprilisban kiadott kislemez leginkább azért volt meglepő, mert inkább egy '90-es évekbeli The Cranberries számra hasonlított stílusában és energiájában, mint egy tipikus Florence számra. A track azonban valahogy mégis meg tudta őrizni azt az esszenciális "welchséget", amiről egyértelműen behatárolhatjuk, hogy itt bizony nem Dolores O'Riordan önti ki a szívét, és hamar ráhangolódunk - a némi cukiságfaktort - és magával ragadó erőt is magában rejtő hallucinációáradatra kapcsolatokról, férfiakról.

Az albumra egyébként egyébként nagyonnagyon nehezen lehet ráfogni, hogy egységes, az egyetlen, ami valóban összefogja az egészet, az a finom, ritmusos átívelés a dalokon. A szokásokhoz híven finoman fragmentált az egész korong: a dalok nagy része megtartotta a soulos, gospelles, popos art-rock vonalat, de ezúttal az erős vokálok és a klasszikus rock-vonal domborodik ki leginkább, amit szépen keretez a szimfonikus kíséret. Ugyanakkor senki ne számítson döbörgős, agyszétbaszós számokra, vagy kemény balladákra, a rock-vonal olyan finoman illeszkedik a lendületesebb dalokhoz, mint Micimackó az anyatermészethez. Jó példa erre az album második száma, a What Kind of Man, ami habár üt, sugárzik belőle az energia és a düh, mégsem robban fel, hanem egyenletes szinten tartja a felhalmozódó feszültséget, hogy aztán átvezesse a soron következő, How Big How Blue How Beautiful című számba. Az album egyébként legzseniálisabb momentuma ez szolid játék a két dal között, hiszen az egyébként is érzelemdús nótát plusz emóciókkal tolja meg, s hogy lesz-e belőle katarzis? .... (lesz)

Szóval a drámaiság, a játék az érzelmekkel, az az igazán kifejező energia, ami Florence Welchet jellemzi, az előző két albumhoz hasonlóan hál'istennek itt is visszaköszön. Sokat számít a szimfonikus kíséret a számok többségénél, hiszen többnyire nem a szövegek, hanem a fúvósok hivatottak játszani szív húrjain. A Queen of Peace című szám jó példa erre, hiszen a kísérő gitár ebben az esetben kevés lenne ahhoz, hogy az énekesnő hangjához hozzáadja azt a plusz kesernyés, kétségbeesett felhangot, amit végül megad a nagyzenekar. De rögtön ott az ellenpélda, a Long and Lost, ami épp a szimfonikus kíséret nélkül működik nagyon jól, bár egy kis áthangszereléssel simán lehetne a következő James Bond film főcímzenéje.

Minél tovább jutunk egyébként a zenék közt, annál inkább dominál a fragmentáltság, az alapalbum utolsó trackje, a Mother például már teljesen rockos alapokon nyugszik. A '70-es évekbeli klasszikus hangzásvilág kombinálódik az elektronikus gitár riffjeivel, és tol hozzá egy kis '90-es grounge-ot, mindezt pedig egy abszolút gospelles környezetben teszi. Talán furcsán hangozhat ez a sokféleség egyben, de annyira rendben van ez a nóta, hogy szinte az album egyik legjobb trackjévé teszi a Delilah mellett, ami egyértelműen a korábbi Florence + The Machine játékos, táncolós, epikus dalainak sorába tartozik, hangulatos zongorás kísérettel.

Úgy táncolj, hogy banánhéjak vannak a padlón

Az irányvonal tehát adott, egy már-már klasszikus florence-i stílus továbbgondolt, valamivel kiforrottabb megtestesülése a harmadik stúdióalbum. Hiába azonban a jól működő hangszerelés, a játék az érzelmekkel, és az a szertelenség, amit sikerült finomítva továbbcsempészni a 2009-es Lungsról, van néhány banánhéj, ami mégsem teszi epikussá a korongot. A kislányos báj talán a Third Eye című tracken érződik, amit a nagyzenekari kíséret és a soulos vokál igyekszik ellensúlyozni - sajnos nem jól, egy giccsbe hajló számról van szó. Ezzel azonban még nem lenne gond, azonban az érzelemmel dúsított sugárhajtású hittel átitatott dalok nemhogy súrolják a hatásvadászat és a patetikusság mennyei felhőit, telibe is találják őket. Ezt mi sem testesíti meg jobban, mint a St. Jude, a Caught, de a Various Storms & Saints-nél is erősen megrezgett a léc, bár utóbbit szerencsére a gitáros kíséret és a balladajelleg megmenti valamennyire.

Ennek ellenére nem szabad lemondani az albumról, érdemes meghallgatni a Deluxe album (mondjuk Spotify-on, már bocsánat a reklámért) bónusz számait, amelyek talán jobban eltaláltak, mint az alap korong trackjeinek egynémelyike. Kifejezetten érdekes, rendkívül energikus dal a Which Witch, de rendben van a Make Up Your Mindis,  utóbbi a legklasszikusabb értelemben vehető Florence szám, már csak azért is, mert ebben a számban végre visszaköszön és le is pacsizik velünk a hárfaszó. Emellett érdemes meghallgatni a Third Eye és az album címadó dalának demó verzióját is, egészen más kontextusba helyezi mindkét számot.

Summa Summarum

Annak ellenére, hogy vannak hibái a How Big How Blue How Beautifulnak, egy alapvetően jó albumot adott ki a Florence and The Machine. Nem olyan epic, mint például a Lungs volt, azonban jól gazdálkodott a Ceremonials örökségével és nem herdálta el azt. A What Kind of Man-t biztos, hogy még jó ideig játsszák majd a rádiók, és remélhetőleg 1-2 további dalt is előkapnak majd a következő fél évben. Természetben elmélkedéshez, utazáshoz, olvasáshoz, fürdőszobában énekléshez ideális darab.