Végre egy okos, feminista vígjáték! Ja, várjál, nem is :(
Amy (Amy Schumer) egy bulvármagazin újságírója. Mindenkivel szemben cinikus, állandóan be van tépve és nagy kanállal habzsolja a férfiakat. Habár van barátja, a monogámia szó számára szinte ismeretlen fogalom. Nem egy szégyenlős típus, ami a szívén, az a száján elég hamar ki is jön. Húga, Kim (Brie Larson) az ő szöges ellentéte, férjével és nevelt gyerekükkel alkotnak egy álom-családot. Hogy miért ekkora a különbség a testvérek között? Arról - amint az a filmből is szépen kiderül - apjuk tehet, aki élete nagy részében ivott, sértegetett fűt-fát és végigkefélte a tanári kart a lányok iskolájában, s aki vénségére szklerózisosan került be az idősek otthonába. Amyről hamar kiderül, hogy akaratlanul is apja nyomdokaiba szegődött, ám egy nap besétál a nem is annyira jóképű, de népszerű sportdoki, Aaron (Bill Hader) irodájába interjúkészítési célzattal, és innen gondolom már ti is kitaláljátok, mi lesz. (SP allert: Szerelem, dráma, majd nagy egymásra borulás és ásó/kapa/nagyharang. Ja, bocs, hogy lelőttem a poént? Szerintem nem annyira meglepő ez a fordulat :3)
A nőnek sok pöcs kell, a férfinak meg kevés, de minőségi muff
Amiért mégis megörültem annak, hogy Amy Shumer nem csak főszereplője, hanem írója is volt ennek a filmnek, az nem titkoltan az, hogy a poszt-feminizmus egyik karakteres, belevaló, most kibontakozó alakjáról beszélünk. Fellépéseivel, sorozatával is igyekszik pengeélre állítani, kiforgatni a nyugati társadalmat, a férfi-női kapcsolatokat, a tipikus sztereotípiákat, most pedig megcsillant a remény, hogy vééééééégre ezt széles közönség előtt is megteszi.
Ami mondjuk úgy 40 százalékban sikerült is. A klasszikus romkomokhoz képest ebben a filmben felcserélődtek a szerepek. Nem a férfi az, aki munkamániás és kötődési problémákkal küzd és pináról pinára száll, hanem a nő (és nyilván faszról faszra teszi ezt) - és nem a nő az, aki hirtelen szerelmes lesz és csetlik botlik és rögtön a barátnőjéhez szalad panaszkodni, meg tervet gyártani, hogyan is kéne megszerezni azt az idiótát, akiért oda van, hanem a férfi. Ez egyben első hallásra talán kissé furának hangzik, de egy remek felállást dob ki, mert a felcserélt szerepek egy nagyon kontrasztos szatírát adnak, tökéletes görbetükröt tartva a tipik hollywoodi romantikus vígjátékoknak. Meg hát persze a helyzetkomikumok döntő többsége is ebből fakad.
Ami nagyban dob még a filmen, az a szókimondóság, épp ezért a kereszténydemokraták az első 60 percet nyugodtan át is tekerhetik, számukra csak a film utolsó 2/3-a lesz élvezhető és kellően családbarát. Az a bizonyos első óra azonban nem kertel, nem beszél virágnyelven, hanem elég naturalista módon dobálózik a fasz szóval, és magukkal a faszokkal is. Ez egyébként hozzátartozik az író/színésznő védjegyéhez, ami azért is jó, mert elmozdult végre a betonba ágyazott prüdéria talajáról, ugyanakkor nem silányul pornóvá, vagy ócska erotikus filmmé.
Csillagos ég, amit légüres tér tölt ki
Mindemellett a karakterek egyenként is érdekeseknek tűnnek, hiszen Amy látszólag egy erős, független, határozott nő, aki tudja, mit akar. Ez kifejezetten idegesíti a férfi nézőket (mert irritáló hangon és hangnemben dumál és folyton be nem áll a szája, a kommentekből ez nagyon hamar lejön) de kiderül, hogy mégsem olyan kemény legény, mint amilyennek hiszi magát - hanem olyan züllött alakká vált, mint az apja (és itt el is tűnik a varázs, mert csak eddig és az ebből fakadó pszichológiai mechanizmusokig tart a rétegeltség, nem tovább.) Kim, a testvér látszólag boldog családanya, aki gyűlöli apját, mert gyerekkorában szétzúzta a családot, és a nővérét is állandóan cseszteti életmódjáért. A néző és Amy egyaránt seggfejnek tartja ezért, meg azért is, mert beállt a sorba, és beáldozta a szabadságát olyan kommersz dolgokért, mint férj és gyerek. Ha azonban ezen sikerül továbblátni, kiderül, hogy az egyik legszerethetőbb karakter, hiszen foggal-körömmel küzd a saját és szerettei boldogságáért, és ezért igencsak sok mindent képes beáldozni. Például magát is. Majd ott van Aaron, a doki, akinek fontosak a plecsnik, de csak azért van neki ennyi, mert a magánéletében eddig elég csúnya kudarcokat vallott, s a sérülés elkerülése érdekében inkább a szakmájába menekül. A belevalónak tűnő, azonban sportutáló Amy azonban előcsalogatja a várából, és háttérbe szorítva eddigi sérelmeit ismét belecsap a lecsóba. Mindezt legjobb spanjával, LeBron Jamesszel vitatja meg, gyakorlatilag kettejük kapcsolatából csak az hiányzik, hogy együtt üljenek a fodrásznál a búra alatt, és arról csacsogjanak, hogy Marcusnak milyen rosszul áll a melírcsík a hajában, vagy arról pletykálkodjanak rosszindulatúan, Ben milyen gáz sörhasat növesztett. LeBron egyébként iszonyatosan jó választás volt erre a szerepre, hiszen egy világhírű kosarastól pont nem várnánk olyan szintű feminin tulajdonságokat és beszólásokat, mint amit végig hoz a film során. 50 Cent, az exorvos, hirtelen lett külföldi ápoló szerepére is valami zseniális. Ott van még John Cena, az izomagyú, homoerotikus vonásokat magán viselő barát, aki szintén iszonyat vicces volt, míg szerepelt pár jelenet erejéig, illetve Tilda Swinton is elég királyul játszotta a seggfej főszerkesztőt. Ez az összhatás egyébként nagyjából sikeresen el is vonja a figyelmet arról, hogy Aaron sem több annál, amit kipakol a kirakatba. Üres. Meg persze ott az apa, aki szintén érdekesnek tűnik távolról, de... ugyanúgy nincs mögöttes tartalom a karakterében, ahogy ez a többieknél is markánsan észrevehető a film második felében.
És hamar el is érkezünk ahhoz a ponthoz, hogy mi a baj ezzel a filmmel. Az, hogy több akart lenni, de olyannyira túltolta a szarkazmust, hogy gyakorlatilag azzá vált, amit ki akar figurázni. Jepp, higgyétek el, én sajnálom a legjobban, hogy ez is egy tipik romantikus komédiává vált, amit egyébként maga a drámai bonyodalomra adott reakció példáz a legjobban. Örök szerelem, nagy összeborulás, meg a felismerés, hogy bakker, a monogámia mégiscsak jó dolog, plusz azért, akit szeretünk, kutya kötelességünk megváltozni (és itt nem elsősorban arról van szó, hogy jaj bakker nem lehet az ember lánya többé alkoholista és nem sodorhat magának soha többé füves cigit), ha tetszik, ha nem. Ennyi a végkövetkeztetés. Persze ott a felhang, hogy a másik jobbá tesz, de végső soron mégiscsak egy tisztes háziasszonyt csináltak egy újabb Bridget Jonesból, SZOKÁS SZERINT.
Ezt az amúgy sem idilli összképet rombolja tovább az, hogy habár a film és maguk a színészek sem szégyenlősködnek sokat - kivéve azok, akiknek okuk van rá - nem elég bátor ahhoz, hogy ezt a pikírt szókimondóságot kitartsa a film végéig. Ugyanis a bonyodalomtól megijedvén a karakterek hirtelen átváltanak KDNP üzemmódba, és hirtelen rossz lesz az, hogy valaki karrierista, hogy nem akar leragadni egy pasinál sem, hogy nem hisz a nagy Ő-ben és hogy nem akar férjet, egy tökéletes kisfiút, fehérre mázolt kerítést, tökéletesre nyírt, smaragdzöld gyeppel, meg mézeskalács-házikóval. Ez persze nem ördögtől való elgondolás, de egy ilyen filmtől valahogy jobban esett volna, ha az a végszó, hogy nem mindenki vágya az, hogy a társadalmi nyomástól és a biológiai óra ketyegésétől félőrülten a párkapcsolatba, majd házasságba kell menekülni. Így azonban nyugodtan tovább etethetjük a halakat és azon sem kell aggódni, hogy a családvédő szervezetek vasvillával fogják üldözni az alkotókat. Bár erről nem vagyok teljesen meggyőződve.
Ez nem az Ananász Expressz. Pedig lehetett volna.
Amiről még fontos említést tenni, az, hogy a film rendezője az a Judd Apatow, aki a Csajok című sorozatot, az Ananász Expresszt, a Felkoppintva és többek között a Ne szórakozzatok Zohannalt is jegyzi íróként. Mondjuk a 40 és annyit is, de azt már rendezte is, szóval hagyjuk. A Kész katasztrófa például azért nagy csalódás ennek tükrében, mert a Csajok egy nagyon életszagú, remekül megírt, átgondolt, érzelmekkel és komoly tanulságokkal teli széria, ami erős kiállás a modern nők és hétköznapi problémáik mellett. Hozzá kell tenni, hogy Lena Dunhamből nyeri a sorozat az igazi energiát, de Judd tapasztalata és hangvétele is egyaránt érezhető rajta, ami itt viszont valahogy... inkább 40 és annyi. És nincs is benne több. És ez nagyonnagyon kár. Lehetett volna bátrabb, szemen köphette volna Hollywoodot, épp úgy, ahogy Amy Schumer is, azonban mindketten megfutamodtak, és ahelyett, hogy réteg, de erős, határokat feszegető vígjátékká tették volna, inkább egy egynyári tömegfilmmé silányították a mozit. Ami gáz. Utóbbiból kiindulva pedig azt gondolom, színészi játékról, vágásról, zenéről, miegyébről nem is érdemes beszélni. Egyszerűen nincs miről.
Summa summarum
A Kész katasztrófa egy olyan romantikus vígjáték, ami tipikus randifilm. Beülsz, megnézed, röhögsz rajta, megkérdezed, hogy mit gondol róla a partnered, kibeszélhetitek, mi tetszett, mi nem, amiből leszűrheted, milyen értékrenddel rendelkezik a másik, majd el is felejtheted szépen. Mármint a filmet. Szórakoztató, próbál több lenni, mint egy átlagos romkom, azonban mégsem tud túllépni a műfaj sajátosságain, ezért nem is feszegeti túl mélyen az aktuális problémákat, és habár igyekszik szatirikusan ábrázolni a már megszokott sablonokat, annyi klisét és sztereotípiát használ, hogy nem is lesz több annál, mint amit kifiguráz. Ráadásul valahol egy kicsit emlékeztet a Tedre...
Ha szereted a szarkazmust, az átlagosnál okosabb humort, de azért túl sokat nem gondolkodál, illetve nem tudod, mivel lődd ki az agyad közel két órára, akkor mindenképp nézd meg ezt a filmet.
Ha viszont unod a kiszámítható romkomokat, nem bírod a nyafogós, akaratoskodó lányokat és inkább tipikus szépfiúkat és széplányokat szeretnél látni a mozikban, akkor ez bizony nem a te vígjátékod.
Na aztán nem rosszalkodni. Csókok.
