Pixel: ha lúzer vagy és az elnök legjobb haverja, megmented a világot
Gyerekek, megspórolok nektek másfél órányi filmnézést és mondjuk 6-10 percnyi időt, míg végigolvastok 1-2 kritikát az új Adam Sandler filmről. Egyet mondok: Pacman. PACMAN. Tényleg ez volt a lényege a Pixelnek. Nem viccelek. És nem sértődöm meg, ha nem olvassátok végig azt, ami a hajtás után következik.
Persze ehhez a filmhez egy csomó DE is tartozik. Merthát tegye a kezét mindenki a szívére, és merje azt mondani, hogy azért néz Adam Sandler filmeket, vagy bármilyen más vígjátékot/romkomot, aminek már a címéből is tudni lehet, mi fog történni, mert a hedieggeri egzisztencializmust kívánja vizsgálni. Szóval ja, mind azért nézünk ilyen filmeket, mert nem nagyon akarunk gondolkodni rajtuk, és igen, azt is nyugodtan hozzáteszem, hogy néha bizony jól esik röhögni az olcsó poénokon. Ha ezt az egészet még azzal is megdobjuk, hogy egy igazi blockbusterről van szó, akkor aztán pláne. Szóval itt a nyár nagy dobásának szánt Pixel. Pacmannel (bocsánat, még nem sikerült túljutnom a dolgon).
Történetünk elején megismerkedünk Brennerrel (Adam Sandler) és pajtijával, Cooperrel (Kevin James), akik imádják a videojátékokat, mint minden, a '70-es évek végén született gyerek. Brenner ráadásul annyira vagányan nyomja a játékokat, hogy még a '82-es videojáték világbajnokságon is részt vesz, melyet maga a NASA is rögzít, a felvételt pedig VHS-en kilövik az űrbe, hátha egyszer megtalálják az idegenek. Merthát van videomagnójuk, hogy lejátszák. Of korsz. Szóval lemegy a vébé, amit nem Brenner, hanem a másik vagány arc, Eddie (Peter Dinklage) nyer meg, s itt vége is mindennek.
De csak napjainkig, hiszen a gyerekek felnőttek: a tehetséges Brennerből egyszerű kábeltévé-szerelő lesz, Cooperből pedig az Amerikai Egyesült Államok elnöke, akik természetesen Cooper foglalkozása ellenére is cimbik maradnak. Egy szép nyári napon Brenner ártatlan tévészerelésbe és borozós bánatűzésbe kezd a gardróbban egy frissen elvált anyukával, mikor hirtelen csörög a telefon: az elnök hívatja, mert megtámadták az országot. Hitetlen tekintetek ragadnak a képernyőre: az alienek nem mások, mint.... pixelekből álló játékfigurák. Mivel Brenner, Cooper és még pár haver nagy szakértői a klasszikus gameknek, ezért rájuk és társaikra hárul a feladat, hogy megmentsék az USA-t, és persze az egész világot is, hiszen az űrlények az egész Földet el akarják foglalni, méghozzá Pacman, Donkey Kong és a hupikék törpikék segítségével. Durva, mi?
A kockák lúzerek
Nem lehet szótlanul elmenni egy, a film igen markáns véleménynyilvánítása mellett. Ahogy azt Brenner karrierje mutatja, egy tehetséges, jó szemmel, logikával megáldott gyerekből hirtelen egy negyvenes, kopaszodó, enyhén retardált kábeltévé szerelő válik, aki büszkén hangoztatja magáról azt, hogy kocka, illetve ha nem lenne az USA elnöke a haverja, a kutyát se érdekelné. Ami azért gáz egy hangyafasznyit, mert ez egy olyan sztereotípia, ami mind a kockákat, mind a gamereket lúzernek állítja be. Márpedig az amerikai filmekből azt tanulhattuk meg eddig, hogy akik gyerekként kockák és lúzerek, felnőttként viszonylag kiegyensúlyozott és sikeres emberré cseperednek, akik képesek megváltoztatni a világot. Itt azonban ez az egész megfordul, és egy gyerekként sikeres és kiegyensúyozott fiúból válik egy, a társadalom által örök vesztesnek bélyegzett pasas. Ha érezném benne az iróniát... azt mondanám, hogy szép kis fricska ez az izomagyú, menő srácoknak, meg a társadalomnak, így viszont csak zavaró sztereotípiává silányul az egész, ami azt bizonyítja a kisrácoknak, hogy amennyiben kiemelkedőek valamiben, kiemelkedően szar karrierjük lesz, és nyugodtan akaszkodjanak csak rá a befolyásos haverjukra. Így is, úgy is megmenthetik az egész világot és övék lehet a legdögösebb maca. Mert ez így normális. Amerikában.
Persze amellett is nehéz elmenni, hogy az űrlények pixeles formában, játékfiguraként csapnak le a Földre, naponta CSAK EGYSZER, MEGHATÁROZOTT IDŐBEN, BETARTVA MINDEN JÁTÉKSZABÁLYT, és az egyetlen szereplő, aki csal a játékban, az a fiú, aki Brennert elgyepálta 20 éve egy versenyen. Oké, a Pixelt nem a hitelességéről jegyezzük majd meg, de ha már annyi eszük volt az alkotóknak, hogy előbányászták a nyolcvanas évek tévés ikonjait, akkor legalább értelmesebb és érdekfeszítőbb sztorit is kitalálhattak volna.
Az ember, aki nem hajlandó változni a korral
És dobpergés... Persze, hogy Adam Sandlerről van szó. Tegye fel a kezét az, aki az utóbbi 20 évben látott az arcán bármi változást, a ráncok megjelenésén kívül. Ez valahol így van jól. Mert kicsit olyan ez, mint a lángos tejföl nélkül. De valahol meg baromi unalmas is. Szinte minden szerepe ugyan az: a kisvárosi/nagyvárosi jelentéktelen emberke, akivel szürke, ámde viccesen édes hétköznapjai során hirtelen történik valami olyan, ami távol áll a szokványostól, és fenekesen felforgatja az életét. Humorral fűszerezett enyhén szarkasztikus bölcsességei mellett ő az, aki megoldja a bonyodalmat, először kissé nehézkesen, van, amikor úgy tűnik, nem is sikerül neki, aztán végül mégiscsak övé a győzelem, meg a környék legjobb bigéje is, akivel az egész film során csak csipkelődnek, szinte semmi sem történik köztük, majd hirtelen fellángol a múlhatatlan szerelem és szenvedély nélkül, viccelődve lesznek egymáséi a vége-főcím után, a naplementében. Nahát ehhez képest a Pixelben sincs semmi változás, aki egy tipik Adam Sandler filmre számít, az pont azt is kapja. Talán némileg érződik, hogy mégiscsak egy 49 éves fasziról van szó, látszanak rajta az eltelt évek nyomai, és a szokásosnál is retardáltabb, meg hát mosoly helyett már csak sejtelmes bazsalygára futja, de attól még a mi pasink, méghozzá az, amelyik megnevettet. Se több, se kevesebb.
Kevin James, az elnök-haver, illetve Josh Gad, a harmadik haver, tehát a két szerethető bumburnyák Sandler tökéletes háttértáncosai, mondjuk mint egy rap-videóban a menő fekete srác nagyseggű bulái. És tőlük sem kell többet várni, az elvárható szinten asszisztálnak Sandler professzornak a könnyű nyári, szórakoztató limonádé előállításához. Komolyságot egyikőjüktől sem kell várni, és valahogy a színvonal is pontosan az, amit az eddigi filmjeikben nyújtottak.
A film legalacsonyabb meglepetése egyértelműen Peter Dinklage (bocccs, bocccsánat) volt, aki miatt talán azok is betévedtek a mozikba erre a filmre, akik nem feltétlenül az akció-vígjátékok és a blockbusterek kedvelői. (Én pl. kifejezetten csak miatta néztem meg a Pixelt.) Éééééééééééés... csalódás volt. Persze nem várható el, hogy a Trónok Harcából ismert és imádott Tyrion Lannistert hozza it is, de az a tirpák, akit ebben a filmben alakított, az nagyon nem ő volt. Kurva messziről nem, és ez azért bosszantó. Alakítása leginkább egy cikuszi bohócéhoz hasonlítható, aki nem tudja eldönteni, hogy beszálljon-e még nyolcadiknak a Trabantba, vagy inkább spriccelje le gyanútlan áldozatát a virágos kitűzőjével. Nyilván alapvetően a karakter követelte meg mindazt a rosszfiús bártgyúságot, amit hozott, de valahogy csapnivalóan semmilyen sem volt, mert sem gonosz nem volt, sem jó, pedig mindkettő szeretett volna lenni. Naggggggyon.
Nem csak ő, hanem a film rendezője, Chris Columbus (Reszkessetek betörők 1-2, Harry Potter 1-2, Percy Jackon és az olimposziak, Bohém élet) is tud ennél jobbat, ha akar. Mondjuk a film összerakásával alapvetően nem volt nagy baj, azt leszámítva, hogy az egyik legizgalmasabb rész előtt szabályosan bealudtam (délelőtt 11-kor.... és még csak nem is éjszakáztam előtte...). A színészeiből is azt taposta ki, amit egyébként is ki lehet belőlük, illetve nem voltak rosszak az akciójelenetek. Nem feszültem rá a képernyőre tőlük, de nem voltak rosszabbak a Transformers széria egyetlen darabjánál sem (és most magam sem tudom eldönteni, hogy ez bók, vagy sértés?!)
Summa Summarum
A Pixel az, aminek látszik: egy olyan film, amit azért nézünk, hogy megnevettessen, miközben kicsit sem kell gondolkodnunk. Tökéletes mozi hétvégére, vagy késő estére, mikor az ember már annyira fáradt, hogy nincs ereje semmit sem csinálni, de aludni még nem tud, és randi-filmnek is kitűnő, hiszen a fiúk ráfeszülhetnek az akció-jelenetekre és a régi játékokra, a lányok meg a poénokra. 10/6,5, és jó indulatú voltam.
Ha szereted Adam Sandlert, a könnyű vígjátékokat, a retró-gameket, legfőképp Pacmant, ez a te filmbed lesz.
Viszont ha irtózol az olyan moziktól, amiknek sántít a sztorija, nem bírod a lapos és egysíkú karaktereket, illetve meg akarod óvni magad attól, hogy lásd lebőgni Tywin Lennistert, keress másik filmet.
Pápuszi.
