Legyünk őszinték. Most tényleg, komolyan, üllj le elém, és mondd azt, hogy Robert Rodriguez és Frank Miller nem a magyaroktól lopta ezt a film-noir-os témát. 

Jó, oké, oké, kussolok, mert félrebeszélek a láztól. Szóval tudjátok, volt az a film, nem a Bűnös város, hanem a Bűn városa (NEM MINDEGY!!!), ami olyan fekete-fehér is volt, meg Bruce Willis is benne volt, meg voltak benne bűnözők, meg prostik, meg sorozatgyilkosok, meg egy-két kósza szín, meg minden, amit akarsz. Meg olyan képregényes volt, meg aaaaanyira 2005-ös. Nem olyan Gwen Stefani Hollaback Girl-ösen, vagy Star Wars hármasan, hanem olyan Quentin Tarantinosan, dögösen, 2D-sen 2005-ös.

A miért-is-ne-ülljünk-meg-két-picsával-sok-lovat címszóval, majdnem tíz évvel később jött a folytatás is.

Kevesebb, de eszenciálisabb Bruce Willis-el, kiégett Jessica Albával, öregebb Mickey Rourkeal, kisfiúsan bájos Joseph Gordon-Levittal, és igen, és igen, és igen, Eva Green csöcseivel. Most, hogy végignéztem a Penny Dreadful első évadát is, meggyőződésem, hogy ennek a nőnek egyetlen dolog jelenti a vonzerejét, illetve egyetlen dologra összpontosul a karrierje: a melleire. Őszinte leszek, csak az irigység beszél belőlem, imádnám, ha ilyen cicijeim lennének, egész nap melltartó nélkül flangálnék és olyan kivágott ruhát vennék, amilyet nem szégyellek. De amúgy. Szóval amúgy azért néha kíváncsi lennék arra is, mit takar az az érzelemmentes arc, a kedélytelen ajkak, az olykor kiégett tekintet valójában. Nem a feminizmus zászlaját lobogtatva (mert nyilván azzal törjön fel az ember lánya, ami megadatott számára, és addig csinálja ezt, míg lehetősége van rá) azért őszintén remélem, hogy ez a nő nem csak lábakon járó csöcsök összessége.

Az első film után jogos a kérdés: tud a második rész annyit adni, mint a nagy előd? Háááááááááááááááááááááááát... Nem. Lehet, hogy csak azért, mert közvetlenül az új Sin City előtt még egyszer megnéztem az elsőt, de végig az motoszkált bennem, hogy annyi halálnemet és erőszakot láttam etéren korábban, hogy már semmi nem lep meg. És valahogy hiányzott a tarantinoi elmebetegség is, ami megadta volna a valódi pikantériáját a mozinak. Nem voltak rosszak a karakterek, persze könnyű volt építkeznie az előző filkmből és a képregényekből a forgatőkönyvírónak, illetve a rendezőknek. Valahogy mégis megragadtak egyetlen síkban, papírra vetetten, kidolgozatlan - egyszer s mind egyhangúan. És valahogy... itt ki is fújt a film, elvesztette jelentősségét és vonzerejét.

Ami viszont határozottan tetszett, az a képregényes vonal kihangsúlyozása. Nem volt nehéz lenyűgözni, imádom az ilyesfajta adaptációkat, pláne, ha bizonyos képkivágásoknál tökéletesen átfolyik a rajzolt háttér az élő képre. A beállítások egyébként is szépek, a hangulat pedig ... a hangulat pedig igazán sincitys. A történet nem remek, de nem is rossz, ha bármin meg tudtam volna lepődni, azt mondom, kifejezetten jó. A Glitch mobos címdalért pedig jár a pacsi, a soundtrack egyébként is találó és hatásos volt. 

Senki többet harmadszor? Hát akkor ez ennyi. Szódával elmegy.