Előre bocsájtom: kurvára imádom. És nem. Ez rohadtul nem egy kicseszett highscoolmusical, vagy francos stepup.

Egy remek dal, mint ahogy egy remek fellépés titka a pontos időzítés. Nincs mese, ha csúszik egy szólam, ha rosszul hangolt egy hangszer, ha hamis egy hang, elnyesték az egészet, annyi erővel meg már fásyzsülike is parádézhat az idegeiden. Pontosan ugyan ez a helyzet a filmekkel is: ha rossz a szövegkönyv, ha nem megfelelő a színészi kelléktár, ha nem stimmel a szövegkönyv, ha rosszul vágnak a vágók, értelmetlenné válik a projektbe ölt munka, és nézhetsz inkább valóvilágot barátokközttel, széles vásznon.

Hogy miért estek hanyadt a kritikusok a Whiplastől (amit nálunk csak február 5-én mutattak be)? Azért, mert az egész a remekül időzített, ami a film minden egyes szegmensét átjárja. És jól mutatja azt is, ha jó az alap, arra rendkívüli dolgokat lehet építeni: alacsony költségvetésből, mindössze 19 nap alatt forgatták le a filmet, amit aztán öt Oscar díjra jelöltek, illetve bezsebelt 81 más jelölést és 60 (!) díjat. 

A történet középpontjában Andrew áll, aki egy 19 éves, feltörekvő dobos tehetség. Konziba jár, a moziban pedig mazsolás popcornt eszik az apjával. Egy szép nap aztán bekerül a rettegett Terence Fletcher karmester osztályába, akinél vasszigor uralkodik, imád habzó szájjal üvölteni, viszont ennek fejében a legjobb zenészeket képzi New Yorkban.

Na és akkor jöhetnek a tippek, mi lesz ebből? Nem, nem palacsinta.

Ha arra gondolsz, hogy a csapat az újonccal kiegészülve egy nagy versenyre készül, ami eldönti, melyik a világ legjobb zeneiskolája, ezzel csillámpónis, könnyes, fasszopkodó dicsőséget hoz az Egyesült Államoknak, és természetesen Andrew lesz az, aki zsenialitásával, mindent elöntő egoizmusával és tehetségével meghozza a várva várt sikert, hát kurvára tévedsz. Hála a jóistennek, végre egy olyan zenés filmet kapunk, ami tele van nagyon jól kitalált fordulatokkal, ezeket pedig pont a kellő időben kapod az arcodba. Véresen, nem keverve. Spoilerezés nélkül inkább csak ennyit a történetről. Hatalmas taps jár Daniel Chazelle-nek, aki nem csak a film rendezője, hanem annak írója is, friss szemlélet és egy valag kreativitás, pontosan ilyen filmekre van szüksége a felnövekvő generációknak.

A karakterek tekintetében sem csalódsz majd: kapsz egy céltudatos fiút, aki nem szimplán jó akar lenni, hanem a legjobb, és ezért képes is tenni. Megállás néllkül, őrült módon küzd a céljáért és leszarja, ha barátnője behisztizik azért, mert a karrierje miatt félretolja a randizgatást. Aztán ott van a rendíthetetlen zenetanár is, aki a saját Charlie Parkerjét keresi, ha kell, széket vág a tanítványaihoz, ha kell, üvölt velük, ha kell, folyamatosan baszogatja őket. Nem az az elvárása, hogy valaki a legjobb legyen - annál sokkal többet akar a diákjaitól, mert tudja, másképp nem csikarná ki belőlük a valódi zenészt. Mindkét karakterhez tökéletes színészeket választottak: Miles Teller nagyszerűen játsza a faszfej wannabe dobos megasztárt, amivel bebizonyította, hogy nem csak a Divergent és a ProjectX szintű filmekben állja meg a helyét. Nem mellesleg még jól is dobol. Erről a fiúról sokat fogunk még hallani a kövektező években. Aztán ott van a nagy öreg J.K. Simmons, akitől olyan szinten beszarsz, miközben üvölt, hogy te is azon kezdesz el idegesen és remegve töprengeni, hogy mégis milyen ütemben kellene elkezdened játszani azt a nyomorult darabot. Elég csak megnézni ezt a részletet.

Ők ketten messze el is cipelik a hátukon a filmet, viszont a többiek - mint minden más hangszer - tökéletesen asszisztálnak a csúcsponthoz, hogy végül azt mondhasd: na ez fasza volt, baszki.

Jár a gratuláció az operatőri munkáért és a vágásért is, remekül ritmizált mindkettő. Nem áradozom róla, egyszerűen csak nézd meg, és próbálj majd ellentmondani. Nem fog menni. A zene pedig... legszívesebben máris bevetődnék a zuhany alá jazz-t énekelni. 

A tehetség kevés, a sikerért nem elég dolgozni, kemény áldozatokkal is jár. Ha pedig kidobnak az ajtón, ne gondold azt, hogy nem mászhatsz vissza egy másik ház ablakán. Kell ennél jobb üzenet? Na.

That's my tempo