Z világháború, Eleven testek, The Walking Dead... Nehéz fejben tartani, pontosan mennyi zombis film/sorozat jött ki az utóbbi években. Ha engem kérdeztek, túl sok, mármint ami a minőséget illeti. Na nem elsősorban a fentebb említett alkotásokra gondolok, hanem úgy általánosságban. Persze a két lábon járó holtak mindig is népszerűek voltak, és míg a vámpír-mánia csak 20 évente egyszer üti fel a fejét úgy istenigazán, a zombi-kultusz kicsit a háttérbe szorulva, de egyenletesen és folyamatosan virágzik a pop-kultúrában. De egy-egy újabb ilyen filmnél mindig felmerül a kérdés: tényleg szükség volt arra, hogy ez elkészüljön? Tudnak még a témával kapcsolatban újat mutatni? Meg amúgy is, nem lehetne már leszállni róluk?? Hát, a Maggie miatt is jogosan merül fel a kérdést. Merthát Arnold Schwarzenegger. Egy puska. Egy csomó zombi. Meg a lánya. Horror kategóriás. Nyilván klasszikus mészárszékre számítasz, meg versenyfutásra az idővel, hogy gyógyszer találtassék a zombi-vírusra. Aztán kiderül, hogy a Maggie messze nem az, mint amire számítasz. Sőt, egy szinten hiánypótló.

Az alaphelyzet eléggé klasszikus: egy olyan posztapokaliptikus világba csöppenünk, ahol a zombiság a szokásos harapással terjed, meg hát az élők elfogyasztása is elég általánosnak mondható. A megszokott felállás annyival egészül ki, hogy a teljes fertőzöttség kialakulása 6-8 hét, ez idő alatt pedig, míg meg nem éheznek az emberhúsra a népek, szabadon flangálhatnak a nem beteg emberek között. Ezt azért találták ki, hogy a fertőzöttek elbúcsúzhassanak szeretteiktől, rendezhessék ügyes-bajos dolgaikat, majd miután letelik az idő, begyűjtik őket a kórházak karantén alá helyezett osztályaira. Mivel gyógymód nem létezik a fertőzésre, ezért itt szépen felzabálják egymást a betegek.

Wade (Arnold Shwarzenegger) lánya, Maggie (Abigail Breslin) is ilyesmi helyzetbe kerül. Csak annyit tudunk meg, hogy egy hordányi zombi támadt rá, és harapott a karjába. A kórházban semmi jóval nem kecsegtetik, úgyhogy a kvázi halálos beteg lányt apja hazaviszi farmjukra. Az otthon, édes otthonban két féltestvér és egy mostohaanya vár, plusz az a tény, hogy Maggienek 6 hete van megbirkózni a szellemi leépülés gondolatával, illetve azzal, hogy hamarosan egy zokni érzelmi színvonalára esik vissza, amelyik ráadásul meg akarja enni az egész családját.

A mostohaanya fél, bár tűrőképessége határáig igyekszik ápolni nevelt lányát, az apa pedig a végsőkig kitart kislánya mellett. Ha kell, teljesen kifejlett zombikat öl, ha kell, rendőrökkel kerül összetűzésbe csak azért, hogy minél inkább elodázza az elkerülhetetlent.

A végső kérdés az: mi a jobb? Ha Wade otthon tartja Maggiet addig, míg lehet, vagy az, ha karanténba küldi? És ha eljön az idő: vajon ki öl meg kit?

Te lelőnéd a szomszédodat, aki legjobb barátod, ha meg akarna enni?

Ami a legnagyobb hatást kelti a filmben, az egyértelműen az atmoszféra. Az elmúlás és az elkerülhetetlen vég hatalmas súllyal nehezedik minden egyes másodpercre. Mindezt egy remek paradoxonnal oldotta meg a rendező: a szereplők egy nagyon tág térben élnek, a természet kellős közepén, egy farmon, távol mindentől, ami ugyanakkor nagyon zárttá és klausztrofóbbá is válik egyszerre. Maggie a közvetlen családon és az orvosokon kívül nem érintkezik másokkal egy ideig és a betegséggel is egyedül marad, így az otthona szinte börtönné válik: olyanná válik, mint a róka a csapdában. Nagyon kevés helyszínt látunk a film során, az apokaliptikus világot nem ismerjük meg, csak a legminimálisabb információink vannak meg. Fertőzés>>zombik>>karantén>>halál.

Kiemelendő a képi világ: szépen fényképezett filmről van szó, a színezés pedig külön hangulatot ad hozzá. Szinte olyan az egész, mint egy indie-videóklipp. Ehhez mérten ügyes a hangszerelés, minimális háttérzenét kapunk, ami alapvetően jó, és ha ehhez hozzávesszük az atmoszférahangokat, akkor remek kis kombinációt kapunk. Ha egyébként a zombis filmek/sorozatok közül valamelyikhez hasonlítani kellene a Maggiet, akkor mondanék egy The Walking Dead-et és mondjuk egy In The Flesh-t, az utóbbi javára billentve a mérleget. És ha már itt tartunk, a zombis filmek között nem nagyon találni drámát, hiányzott egy zombi-dráma a rengeteg akció, horror és vígjáték mellé.

NEM HORROR!

A Maggie nagy hibájának azt tartják a kritikusok, hogy nem lehet eldönteni, hogy akkor ez most egy zombi-horror, világvége-film vagy családi dráma. Tisztázzuk: ez nem egy klasszikus értelemben vett horror film, és igazából olyan okot sem találok, ami szerint nem klasszikus horror. Legtöbbször ugyanis nem látunk erőszakot a vásznon. Csak az elhúzott kép mögött, a vágás után érzékelhető az, hogy itt bizony valami borzalmas történt. Éppen ezért, illetve a véresebb jelenetek miatt "csupán" a thriller címke jár. Bocs a spoilerért, az első egyharmadban van egy ujjlevágós rész, de nem vészes a dolog.

Azért persze azok sem csalódnak majd, akik a hullákért és a menő sminkekért lelkesednek, van ebből is, és hál' istennek összességében nem lett hatásvadász a dolog. A Maggie véraláfutásos, táskás szemű, sápadt zombijai majdhogynem tereptárgyak, ugyanolyan szokványos részei a hétköznapoknak, mint te vagy én, vagy a vakondok a veteményesben. Nyilván senki nem örül nekik, de valahol mélyen minden család szerves részévé vált a probléma, mert mindenki életében követelt áldozatot a fertőzés.

A történet egyébként nagyjából rendben van, nem démonizálja a zombikat, de épít a klasszikus sablonokra. Mondjuk azért az elég fura, hogy a zombik sebeit semmivel nem kötözik le, ha a fertőzöttek összevéreznek valamit, semmi gáz, elvégre cseppfertőzés nem is létezik a világon... Nagy csavarokkal ne számolj. Ez nem az a film, ami miatt álmatlanul forgolódsz az ágyban éjszaka, inkább az, amelyik az agyadra hat és igyekszik finoman megcsócsálni azt. Ha lehatolsz a mélyére, garantáltan rágódik rajtad egy darabig.

Zombik és az eutanázia

Ami igazán jó a filmben, az a Maggie veleje, a mondanivalója. Ugyanis nem arra épít, hogy minden élőholtat meg kell ölni, hiszen már halottak és másra is halált hoznak, hanem arra fókuszál elsősorban, hogy egy gyilkos fertőzés hogyan roncsol szét/foszt meg egy átlagos embert a humánumától. Mit tesz az ember olyankor, ha szembetalálja magát egy olyan szerettével, aki gyakorlatilag meg akarja enni? És ami a legfőbb: hol kezdődik a gyilkosság, és hol az eutanázia? És ezt nem feltétlen zombikra kell kivetíteni, mert mi van, ha a rejtélyes fertőzés helyére behelyettesítünk egy manapság széles körben elterjedt halálos betegséget? Legyen az mondjuk végstádiumú tüdőrák. Wade és Maggie belső csatái ugyanis e mentén folynak. Meg kell-e várni azt, hogy a betegség végezzen az emberrel? Vagy van joga, például egy közeli hozzátartozónak - annak tudatában, mennyit szenvedett a beteg - véget vetni valaki életének? Mi van akkor, ha a beteg külön kéri azt, hogy ez a szerette ölje meg, mert nem bírja tovább? Van olyan módja az öngyilkosságnak, amelyik morálisan és erkölcsileg elfogadható? Egyáltalán mi a könnyebb? Az, ha minél inkább késleltetik az egyébként is bekövetkező halált, vagy az, ha gyorsan véget vetnek neki? Ha az orvostudomány tehetetlen, kinek a felelőssége az, hogy döntést hozzon? Órákig lehetne sorolni a kérdéseket, s habár a film nem ad mindenre választ, a legfontosabb kérdésben azért állást foglal az utolsó jelenettel.

DE.

A könnyező Terminátor, aki igyekszik nem ölni

Ha tetszik, ha nem, igenis meglepő, hogy Arnold Schwarzeneggert felkérték egy drámai szerep eljátszására. Ugyan mondjon már valaki egy olyan filmet, amiben érzékeny főszereplő volt!! NA! Tessék! Ugye, hogy nem megy? Amivel egyébként nincs is probléma, mert nem árt, ha az ember minden oldalát megmutatja, és egy kemény akciófilm-hősnek is kellenek a drámai karakterek, de még így, a filmet látva is kicsit fals választásnak tűnik az ex-kormányzó. Nem mondom, nem rossz az alakítása, és hatalmas, robosztus termetével, sziklakemény arcával érdekes kontrasztot alkot egy törékeny lánnyal az oldalán, de inkább tűnik elefántnak a porcelánboltban, mint megtört apának. Vagy grizlinek a gazellák között. A legnagyobb probléma az, hogy a szétbotoxolt arcán körülbelül és nagyjából semmilyen arckifejezés nem látszik, a szakáll pedig a cseresznye a tejszínhab tetején. Ezen az sem segít sokat, hogy a szövegkönyv elég suta, így még tovább erősödik a kontraszt. Viszont megdöbbentő módon mégis működik egyfajta kémia, ha a szánalom szintjén is, de az öregnek sikerül eladnia a gyötrődő apát/farmert/barátot/tisztes állampolgárt. Épp-épp, de átlifeg a léc felett, és felőlem mondhatják az okleveles kritikusok azt, hogy mekkora zseni, a drámára még rá kell gyúrnia.

Abigail Breslinen viszont nem ezért, hanem néminemű amatőrség miatt nem szerepel túl fényesen. Gyerekszínészként épp eleget szedett fel a hollywoodi manírokból, amit nem teljesen sikerült legyűrnie a szerepért. Pedig izgalmas karaktere van: az átalakulással küzdve a "miért-én" és a tini találkozása, a már soha ki nem bontakozó szerelem kombinálódik benne a túl korai éréssel, ugyanakkor a gyerekes daccal. Épp mint Schwarzeneggernél: a játéka esetlen, de bizarr módon mégis átüt valami a vásznon, és furcsa kémiába lép a többi karakterrel, hatással van, de nem a sajnálat az, amit érezni fogsz vele kapcsolatban.

A film meglepetésszínésze Joely Richardson a mostohaanya szerepében. Nem egy jelentős karakter, azonban a két címszereplőhöz képest meglepően jól hozza a gyerekeit féltő, istenfélő farmerfeleséget, aki a látszat ellenére addig törődik nevelt lányával, míg bírja a gyomra és félteni nem kezdi a saját testi épségét. Talán a többségből haragot, ellenszenvet vált ki karaktere azzal, hogy épp a legkritikusabb ponton hagyja magára nevelt lányát és férjét, ugyanakkor jobban átgondolva a helyzetet egy teljesen racionális döntést hoz: két kisgyereket még fel kell nevelnie. Szóval annak ellenére, hogy egy másodélvonalbeli színésznő, és a film elején annak is tűnik, ügyesen vitte végig szerepét, nem kiesve abból.

Egy szó, mint száz, ami elgáncsolja ezt a filmet, az a színészi teljesítmény, a hál'istennek kevés, kissé buta szövegkönyv és néhány apróbb hiba. Ettől eltekintve szerencsére egy ügyes, első nagyjátékfilmes rendező kezébe került az alapanyag, ami egy viszonylag jó alkotássá vált a kezében. Remélhetőleg Henry Hobson kap még bizonyítási lehetőséget, mert a szemléletmód, a képi világ és a vágás akárhonnan is nézem, szép lett. Szóval hajrá. Ami számomra meglepő volt, hogy az IMDB-n csak 10/6-os pontszámmal végzett a film. Jól jegyezzétek meg, mert ilyen nem sokszor fordul elő: a nézők erősen alulértékelték a Maggiet, kivételesen egyetértek az ncore-s kommentelőkkel, mert jó ez a mozi, nálam 10/7,8-as a cucc.

Verdikt:

Ha szereted a zombikat, a szimbolikus ábrázolást, a természetet, az öreg Arnold Schwarzeneggert, de nem bírod az értelmetlen mészárlást, és kíváncsi vagy, milyen egy dráma élőholtakkal, akkor a Maggie 100%-ban a te filmed.

De ne nézd meg, ha…. hát srácok, nemtom, ilyet most inkább nem írok, szerintem mindenkitől érdemel egy esélyt. Jó agyzabálást ;)