Szembefordulnak alkotóikkal és az a céljuk, hogy leigázzák az emberiséget. Legyünk egészen őszinték, a legtöbb mesterséges intelligenciáról (MI) készült film erről szól. Lásd például a Transzendens című 2014-es filmet, ahol az érzékeny téma mellett még Johnny Deppel és egy lényegretörően semmitmondó véleménnyel is előrukkoltak az alkotók, de ott van a nemrég kijött Ultron kora is, melyről itt írtam részletesebben. Úgy tűnik, a filmes világ nem igazán törekszik arra, hogy sokban változzon ez a tendencia. Persze vannak kivételek (Spilberg A.I.-a talán ezek közül a leghíresebb), de sajnos túl kevés ahhoz, hogy a hollywoodi mércét egyensúlyba, akár egy kicsit a másik oldalra billentse. Pedig nem új keletű a téma iránti érdeklődés, elég Fritz Lang 1927-es Metropolisára gondolni, még annak ellenére is, hogy itt nem ember és teremtménye konfliktusáról van szó. Miért félünk annyira attól a gondolattól, hogy az általunk alkotott gépek egyszer megdöntik a hatalmunkat? Talán azért, mert mi is meggyilkoltuk isteneinket és sajátokat állítottunk a helyükre? Habár az Ex Machinának nem ez a mondanivalója, mégis feldobja a labdát és érdekes következtetéseket von le emberről, istenről és mesterséges intelligenciáról.

Szóval itt van nekünk Caleb, a fiatal kódfejtő, aki egy vezető kereső-óriásánál dolgozik, s épp az imént nyert meg egy vállalati versenyt. Jutalma az, hogy a cég főfejesénél, a már 13 évesen is programozó-zseninek számító Nathannél tölthet egy hetet. Gigantikus birtokán, a természet lágy ölén, néhány órányi repülőútra a civilizációtól ez a furcsa, magányos fickó egy hiper-modern lakásban ügyködik legújabb találmányán. Egy titoktartási nyilatkozattal később az is kiderül, hogy mesterséges intelligencia fejlesztésével foglalkozik, Caleb feladata pedig nem az lesz, hogy segítsen a konstrukció megalkotásában, hanem az, hogy bevesse a klasszikus Turing-tesztet, azaz meg kell állapítania teszt-alanyáról, hogy az gép-e, vagy tudattal rendelkező ember.

Ám kiderül, nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek tűnik, Caleb ugyanis ahelyett, hogy egy ismeretlennek tenné fel kérdéseit, találkozik Ava-val, a robottal, itt pedig megkezdődik egy olyan körtánc, melynek végén nehezen dönthető el, ki tesztel kit és pontosan mire is. A nárcisztikus és erősen istenkomplexusos Nathan ugyanis jó pár dolgot elhallgat Caleb elől, az elvárható mértékben tökéletesen úriember, szingli Caleb vonzódni kezd Avahoz, a félénk, két lábon járó hazugságvizsgáló Ava pedig maga a megtestesült Pinokkió, akiről a Jótündér Keresztanya épp most készül eldönteni, hogy kisgyerekké változtassa-e vagy sem. 

A minimalizmus zsenialitása

Aki egy vérpezsdítően izgalmas akció-drámára számít, az dobja el a gépét/telefonját, vagy hallgasson mindörökre, az Ex Machina ugyanis ennek pontosan az ellentéte. Egy nagyon letisztult, minden részletében egyszerű, mégis sok, nagyon kicsi csavarral megdobott, feszültségekkel teli sci-fi-drámáról van szó, ami néhány tekintetben új alapra helyezi az MI-ről szóló diskurzust (Hál' istennek!), méghozzá úgy, hogy a lineárisabbnál is lineárisabb történetvezetéssel, mellékutak nélkül, frontálisan karambolozik a végkifejlettel. Van ugyan mellékszál, de csak azt hiszed, hogy ez mellékszál, mert struktúráját tekintve pont nem az. A sztori minimalizmusára ráerősít a környezet is, az indie hangulatba belefejel a minimalista csúcstechnológia, amitől az embernek az az érzése támad, mintha a Truman-show burokvilágában élne, csak épp a norvég fjordokon. Egy szál pöcsben.

Alapvetően már a címen is érdemes elgondolkodni, hiszen az Ex Machina a Deus ex machina kifejezésből származik. A latinosok és az erős törisek tudhatják, hogy ez magyarul annyit tesz: isten a gépből, ami ebben a filmben nagyon nagyon nagyon sokmindenre utal. Főként átvitt értelemben, de még akkor is, ha csak a kifejezés eredetét nézzük. A Deus ex machina ugyanis az ókorig nyúlik vissza, méghozzá a görög színházhoz. Ezt a kifejezést arra a szerkezetre alkalmazták, amelynek segítségével általában az istent jelképező figurát beúsztatták a színre. Ugyanakkor az irodalomban arra is használják ezt a kifejezést, mikor egy meglepő, nem várt esemény hirtelen teljesen megold egy addig megoldhatatlannak vélt bonyodalmat. Szóval ez egyben isteni beavatkozást is jelent. Ezen a ponton nagyon érdemes elgondolkodni akkor, mikor épp a film utolsó kockái peregnek. Totálisan más megvilágításba helyezi a teljes kontextust, és lesz utána egy elég erős baszdmeg érzésed, ami jól összefoglalja azt, a rendező Alex Garland mit is gondol magáról az MI-ról. (Nem mintha a teljes film nem lenne az, na mindegy.)

És ha ez még nem lenne elég, a film összesen öt szereplős (SPOILER: ha nem számítjuk a fogason lógó prototípusokat), szóval igazán, igazán nem volt könnyű megteremteni sem a hangulatot, sem a karakterek között fennálló iszonyatos feszültséget. Ebben pedig jelentős szerepe van mind Alex Garland rendező-forgatókönyvírónak, mind a színészeknek. A forgatókönyv és a párbeszédek ugyanis nagyon rendben vannak (ezt A part, a 28 nappal később, a Napfény, a Ne engedj el és a Dredd screenwriterétől azt hiszem nyugodt szívvel el is várhatjuk), a játék remek (bár nem hibátlan), a mondanivaló a kifejtettsége miatt teljesen rendben van, és úgy egyáltalán, megvan az a "hűha" feelingje az egésznek, amitől garantált, hogy egy éjszakán át ezen kattogjon az agyad. Nathan, a végletekig analitikus és nárcisztikus feltaláló istenkomplexusa ugyanis biztosan elgondolkodtat arról, hol kezdődik a mindenhatóság és hol a humanitás, meddig mehetünk el mások manipulálásával és kell-e feláldozni bármit azért, hogy naggyá váljon AZ ember. De pontosan ugyanennyi kérdést vet fel az ellenpólus, Caleb is, aki a történetben istennel szemben az emberiséget képviseli, és azt próbálja kideríteni, helyén való-e, és egyáltalán valós-e a teremtés, mint fogalom, ugyanakkor bemutatja az emberi esendőséget és jól reprezentálja a bűnbeesést is. Mert valljuk be őszintén, ha ez nem a digitális kor Teremtés könyve Ádámmal, Évával, a kígyóval és a mindentudás fájával, akkor semmi. És ott van Ava, aki ártatlan kíváncsisággal szemléli a világot, melyet nem ismer, de ismerni akar. Pont. Pont. Pont.

Iszonyat munka lehetett összepakolni ezt a filmet, ugyanis tényleg nagyon minimál az egész. Még a technológia is (amit egyszerűen lenyűgözően oldottak meg) is annyira egyszerű és természetesnek ható, hogyha Ava lelépne a vászonról, az sem zavarna senkit. És akkor mindehhez jön az, hogy a film nézése közben ott lebeg körülötted egy olyan hangyányi, kellemetlen érzés, mintha meztelen embereket kellene nézned színészet közben. A legdurvább pedig az, hogy habár mindenki fel van öltözve, van ebben valami igazság. A karakterek ugyanis annyira csupasszá, lemeztelenítetté válnak a képernyőn, mint Ádám és Éva az édenkertben, egy szál füge-bugyiban. Az Avát játszó Alicia Vikander pedig remekül ráérzett a dolog ízére, pontosan akkor jössz rá arra, mi is a helyzet vele kapcsolatban, amikor Caleb, és ez - egyszerűen nincs rá jobb szó - bűbájos. A szó klasszikus értelmében. Cseppet sem volt egyszerű dolga a színésznőnek, hisz a színészi eszköztárát jószerivel csak az arca, és jól megválogatott, kevés mondata alkotta, ezt pedig ügyesen sikerült kiviteleznie. Nagyon tehetséges lány, remélem sok-sok filmben látjuk még, legközelebb idén augusztusban, az U.N.C.L.E. emberében.

Oscar Isaac is megérezte, milyen jól eljátszani az istenkomplexust, és az a neutralitás, amit sokszor belevitt a karakterbe, valahogy még hitelesebbé tette a játékát. Furcsa persze ezt egy olyan szereplőre mondani, akinek ittasan dühkitörései vannak, és önimádata szélsőséges reakciókban nyilvánul meg, ugyanakkor elképesztő higgadtsággal és sztoikus nyugalommal is képes beszélni akármilyen szituációról, ami félelmetessé teszi az egészet. Sőt. Majdhogynem pszichotikussá. Mindenképpen jár a pacsi.

Az Ex Machinának talán egyetlen gyenge pontja van. Domhnall Gleeson. Nem mondom, hogy rosszul csinálja a dolgát, sőt, az a naivitás, ami Ava karaktere mellett Calebből is árad, szinte gyermeki és megható. Azt azonban nem árt megjegyezni, hogy végig valamiféle bizonytalanság árad belőle a film során, és ez nem feltétlenül az a fajta bizonytalanság, aminek a szerepből kellene fakadnia. Az a minimális ügyetlenség, ami vele kapcsolatban feltűnik, nem kellene, hogy szorosan hozzá tartozzon, és ez bele is piszkál a hangulatba - pont annyira, hogy érzékelhető legyen.

Amiért szintén nagy pacsi jár, az a már említett látvány és hangulatvilág, ami egyértelműen Garland sajátja. Eddig csak forgatókönyvekben tudta megmutatni, mire is képes, az első saját rendezésével azonban úgy tűnik, felszabadultak benne az eddig kiaknázatlan lehetőségek. Aki már látott néhányat az általa írt filmekből, az tudja, hogy egyfajta szívszorítóan édes mélabú leng körül minden mondatot, amivel aztán kőkemény igazságokat mond ki. Ez egyszerre felszabadító, ugyanakkor te is rájössz: a tudatlanság kevésbé kötött gúzsba, mint a megszerzett tudás.

Mindezt megfejeli a szintén nagyon minimál zene, és a csönd, mint hatásfokozó, ezzel olyan elegyet alkotva, ami tökéletes, összefüggő, sima masszát képez, hogy aztán rád másszon és teljesen elborítson. Zseniális.

Summa Summarum

Az Ex Machina egy olyan MI-ról szóló mozi, amiben nem az a kérdés, hogy lehetséges-e létrehozni egy tudattal rendelkező gépet, hanem az, hogy ez mikor lehetséges; egy ilyen fejlettségű gép és ember között lehet-e különbséget tenni, illetve milyen kapcsolat alakulhat ki, és az: vajon emberi döntés-e létrehozni egy MI-t, vagy evolúció? 

A téma rajongói biztosan imádni fogják, és azoknak sem lesz ellenére, akik nem kedvelik túlságosan a robot-lányokat. 10/9 pont, illetve a végtelenbe és tovább!