A film leírása szexuális és erőszakra utaló szöveget, audió és vizuális elemeket tartalmazhat. Ezért kérlek csak akkor kattints a tovább gombra, ha már elmúltál 18 éves!

Elmesélek nektek valamit. Azt, hogy miért nem fogjátok szeretni a Filth című, 2013-as remekművet. Elsősorban azért, mert nekem tetszik. És ami nekem tetszik, az nektek általában nem. Másodsorban azért, mert tele van kemény dolgokkal. Szexszel, erőszakkal, drogokkal, meg az életnek nevezett cuccossal. Hogy mi ezzel a baj? Az égegyadta világon semmi. De a végén ne engem okoljatok…

via GIPHY

Bruce rendőr. Nagy karrier előtt áll. Fényes karrier előtt áll. A rendőrség szeme-fénye, jó eséllyel indul a detektív-felügyelői állásért. Brucenak elég határozott véleménye van a világról, meg arról, az hogyan is működik. Szemrebbenés nélkül lop/csal/hazudik/manipulál/kefél fűvel, fával/hagyja, hogy 14 évesek szopják le a hallgatásáért cserébe/iszik/kokózik/ekizik/tömi magát lítiummal, és mivel ügyesen keveri a kártyáit, ezért jó darabig sikerül egy boldog, családos ember látszatát keltenie. Azonban a mosoly mögött, valahol mélyen több van, kemény titkok, régi és új démonok, önmarcangolás, állandó rettegés és bomlasztó rothadás. Utóbbi egyre csak terjed, amit végül már nem lehet leplezni a csinos pofival, Bruce környezete pedig hiába szembesül azzal, hogy az egykori jó emberből szépen lassan nem csak belülről, hanem kívülről is romhalmaz válik, a narkó- és pszichózisexpressz 190-el robog az elkerülhetetlennek tűnő szakadék felé.

A Mocsok minden egyes kockája finomkodás nélkül tolja az arcunkba a nyers valóságot. Nem szemérmetlen baszásra és kipixelezetlen szarásra kell gondolni, de az alkotók nem tutujgatják túl sokáig a nézőket. Óóóó, dehogy. Drog-, gyógyszer- és szexhegyek, rasszizmus, homofóbia, korrupció, prostitúció, hát nem hiába, Irvine Welsh, a sztori írója (szégyelljétek össze magatokat, ha nem tudjátok, hogy ő írta sok minden mellett a Trainspottingot!) a skótok Chuck Palahniuka, vagy Chuck Palahniuk az amerikaiak Irvine Welshe, sok szempontból nehéz eldönteni, melyik is a helytálló. Annyi biztos: ezt a filmet nem mélyen vallásosoknak és finomlelkű szabadbölcsészeknek készítették.

A Mocsok egyszerre egyetemes szociográfia, látlelet a tégla alatt élő csúszómászókról, a skótok (meg hát valljuk be, mindenki) korképe, a rendőri korrupciónak tartott ferdetükör, egy klinikai depresszióban szenvedő ember leépülésének és egy drogfogyasztóvá vált alak mélyrepülésének szemléletes története. Aminek a végén nem marad más, csak egy magányos fickó. Aki mindennél jobban retteg attól, hogy elhagyják. És ez pont attól lesz félelmetes, hogy összességében valahol mindannyian Bruce-ok vagyunk. Senki sem képes egyedül túlélni annak tudatában, hogy már nem szereti senki. És azt is remekül szemlélteti a film, hogy senki sem születik alapvetően rossz embernek/őrültnek. Vannak körülmények. Befolyásoló tényezők. És persze olyan döntések, majd cselekedetek, amelyek miatt elindul az ember a lejtőn. A filmben lefestett élet nem más, mint a földi pokol, amit kegyetlenül őszinte hangnemben tárnak elénk az alkotók. Ez vagy felráz, vagy undorral tölt el, de az biztos, hogy nem hagy hidegen.

Ha nem tartalmazna ennyi erőszakot és szexuális utalást a Mocsok, felvilágosító órákon vetítenék a gyerekeknek elrettentésként. És tudjátok mit? Valószínűleg működne a dolog, mert DADA órán csak azt tanítják, hogy ne fogadj el idegenekről smileys tablettát, de azt már nem szokták elmondani, hogy kik és miért árulják ezeket, miért szokhat rá valaki, milyen hatásuk van, és ha rendszeres fogyasztóvá válsz, hogy fogsz kinézni, mit fogsz érezni bizonyos idő elteltével. Jó példa ez persze a felnőtteknek is, csakhát megrökönyödni és elutasítani könnyebb, mint felfogni és átlátni, megérteni helyzeteket.

Ami nagyon elviszi a hátán az egész filmet, az nem csak a fasza sztori, hanem maga James McAvoy. Igen, mindenki nagyon jól tudja, hogy fenomenális karakterszínész, és bizton állíthatom, ha nem ő játszotta volna Bruce Robertset, egy feleennyire jó alkotást kapott volna a közönség. Eszetlen jól áll neki ez a szerep, és talán senki másnak nem hinnénk el azt, hogy egy tisztességes rendőr is válhat ennyire mocskossá, emberi ronccsá, egy söpredékké. A kis kinézéseivel a kamerába pedig minket is tettestárssá tesz, épp úgy ahogy ugyanebben az évben ezt Kevin Spacey is mesterien kezdte használni a House of Carsd-ban, ami a drámai végkifejletet nemhogy elfogadhatóvá, hanem egyenesen kívánatossá teszi. Ahogy ő is kijelenti az utolsó pillanatban: „ez egy ilyen dolog.” 

De mi marad a végére belőled? Egy arc, aki nem tudja, mihez is kezdjen ezzel a filmmel. Mert ebben nincs happy end. Nincs benne az, hogy küzdj és jobb lesz. A Mocsok nem ad megoldást semmire. Nem tárgyalja ki azt, mit kell tenni akkor, ha tönkremegy az életed, és csak csúszol lefelé, csupán keresztmetszetet ad egy szituációról. Nem éppen a szerencsésebbek közül. De miért is választana olyat? Kevesek privilégiuma a boldogság és a tökéletes kiegyensúlyozottság. A film valahol arról is szól: mind rohadunk belül. Ezt azonban nem palahniuki értelemben kell érteni, mármint úgy, hogy az életben a halálon kívül már semmi sem vár ránk, inkább csak természetes folyamatként: mindenki szokott szarni, mindenki szokott inni/lazítót bevenni, és mindenki szív levegőt. A belülről fakadó rothadással is ez a helyzet, csak valaki úgy hívja, felnőtté válás, valaki úgy, hogy átmeneti érzelmi válság, valaki úgy, hogy kapuzárási pánik, valaki úgy, hogy depresszió, valaki meg úgy, hogy szar nap, ami időről időre ismétlődik és egyre rosszabb, illetve egyre hosszabb ideig tart. Nézőként talán azt gondoljuk, mi sosem fajulnánk idáig, egyikünk sem alkoholista, drogfüggő nimfomániás, egyikünk sem látens homoszexuális, és egyikünk sem vét a törvény ellen. De valahol mélyen mind tudjuk: pónipöcsnyivel sem vagyunk jobbak Brucenál, csak annyival, hogy mi megtanultuk áltatni magunkat, ami szomorú ürességgel tölt el a film végén.

Szintén remek volt még Jamie Bell a filmben, a fiatal színész remekül hozta Lennoxot, a kokós zsaruhavert, aki szinte már-már gyermeki ártatlansággal lesi azt, hogyan játszanak a nagyfiúk a homokozóban. De ott van Eddie Marsan. Imoget Poots. Brian McCardie. Emun Elliot. Gary Lewis. Johj Sessions. Shauna Mcdonalds. Jim Bradbent, meg a többiek, mind-mind remek alakítást nyújtottak, a legutolsó statisztáig. Annyira összhangban volt az egész stáb, mint egy Guy Ritchie filmben, pörgős volt a játék, nagyon együtt voltak a srácok, egyszerűen jó volt nézni az egészet.

Éppen ezért nagy pacsi jár John S. Baird rendezőnek, akitől sajnos egyelőre még túl sok filmet nem láttunk, viszont remélhetőleg nem ez volt az utolsó rendezése, pláne nem Welsh adaptációk tekintetében, mert nagyon érzi a drámát és a krimit egyaránt, azt, milyen beállításokat kell használni, milyen fényeket, hogy jelentéssel bírjon a háttér, hogy kell beszélni a színészekkel és a maximumot kihozni belőle, nahát az operatőri munkáról és a vágásról meg aztán ne is beszéljünk. Szóval csak így tovább.

Tovább emeli a film értékét a kitűnő soundtrack. Elég csúnyán odabaszós számokat sikerült behúzni a Mocsokba, mármint nem azért, mert zúzós metált párosított a zenefelelős a képkockákhoz, hanem azért, mert sokszor jócskán megdobja az iróniafaktort az épp aktuálisan elhangzó retró hangzású ballada. Például a fene sem gondolta volna, hogy ennyire jól hangzik Duffy Mercy-je vintage soul hangzásban. Vagy azt, hogy Tom Jones ennyire illeni fog a filmhez. De beszéljen helyettem inkább az alábbi lejátszási lista:

S végül, de nem utolsó sorban ismét csókoltatom Braidet, ezúttal mint forgatókönyvírót. Persze jó sora volt, Welsh végezte el helyette a munka oroszlán részét a könyvben, de nem is mondanék erről többet. Beszéljen helyettem inkább egy részlet a filmből, és döntsétek el, elég pörgős-e a cucc.

- Nem túl kellemes manapság liliomtiprásért ülni.

- Az igaz. Bár valószínűleg csak fél évet kap.

- Pedig jó módú a kiscsaj.

- Jó, akkor két év. Akkor van gond, ha valaki azt mondja egy börtönőrnek, mondjuk Ronnie McCarlsonnak…

- Ronnie McCarlson…

- Hogy a szóban forgó lány 11, vagy 10 éves.

- Vagy inkább 8…

- Jaj ne csináljátok már…

- Áááá, jó lesz az a 8!

- És teljesen derékba törted az életét!

- Mennél a legdurvább szárnyba, haver!

- Várjunk egy kicsit…

- Mi lenne, ha a liliomtipró haverunk megosztana a rendőrséggel egy fontos infót?

- Mondjuk egy gyilkossági ügyben!

- Ó basszuskulcs… Nem, nem vagyok spicli.

- Tudod Ocky, vagy egy fickó a szigorított szárnyban, akit úgy hívnak, A Szörny.

- Szörny?

- Nem-nem, nem Szörny.

- A.

- Szörny.

- Nem is normális börtönben lenne a helye.

- De legutóbb megszökött egy elmegyógyintézetből és a helyi állatállományon vezette le a frusztrációit.

- Azt mondják, halálra kefélt egy útmenti marhát.

- Sőt, szegénynek letörte a szarvait.

- Ronnie azt mondta, csak úgy tudják lenyugtatni, ha minden héten új modellt küldenek hozzá.

- Modellt?

- Ronnie és a srácok úgy hívják azokat az új fiúkat, akiket beküldenek hozzá.

- Gondolom nagy baszógép lehet…

- Na ide figyelj, 190 centi, csupa izom és süket, mint az ágyú.

- Tudod miért jó, hogy süket? Azért, mert nem hallja, mikor ordítasz a fájdalomtól.

- Ronnie azt mondta, bazinagy szerszáma van. Valósággal szétszakítja az újoncokat…

- Egy biztos. Hatalmas segglyukkal jössz ki onnan.

- Ha még egyáltalán lábra állsz… Egy ilyen brutális élmény után…

- Na, mi legyen Ocky? Köpsz?

- Vagy nyelsz?

Summa Summarum

A Mocsoknál jobb dolog nem született 2013-ban, és ezt úgy mondom, hogy amennyiben gyereket szültem volna,  akkor is ez a film lett volna a legszebb dolog, amit láttam abban az évben. Talán sutának tűnik az, amit leírtam, de ezt LÁTNI és ÉREZNI kell. Nálam ez az élmény vetekszik a Fight Club első megtekintésének orgazmikus hatásával (persze nem tudja lekörözni), mert a Filth pörgős, akció dús, feszültségekkel, férfias érzelmekkel, kimondatlanságokkal, frusztrációkkal, félelmekkel, elfojtásokkal, őszinteséggel teli film, ami nem finomkodik, hanem mindenki pofájába tolja a kokós seggét. És tudom, hogy pontosan ezért fogjátok sokan utálni. Akik véletlenül nem, azoknak John S. Braid adott egy új kedvenc filmet. Irvin Welsh pedig egy újabb zseniális kötelező olvasmányt.