Fejet fel, hajat besimít, kamera beáll, szépen mozdul a testel. Nacit fel, irány a színpad. Múlt vasárnap négy szobrot vitt haza a Birdman az Oscar-gáláról. Miért? Eljött az a pillanat, mikor Alejandro González Iñárritu beültet több millió nézőt. A színházba. Akarom mondani a moziba. Vagyis a filmszínházba. 

Mi van akkor, ha veszünk a Kecskebűvölők Új Földhadseregéből egy jedit, és fellökjük a színpadra? Megszületik főhősünk, Riggan. Szóval kapunk egy nárciusztikus színészt, aki annyira feldugta a fejét a saját seggébe, hogy a maga által írt színi adaptációjának nemcsak rendezője, de főszereplője is, ezáltal a színpadi reflektorok, illetve a nagyvilág figyelmének középpontjába is betehénkedik ezáltal. Az egész giccsparádéval a közönségen túl önnön zsenijét és a hozzá közel álllókat is le akarja nyűgüzni. Legalábbis meg akarja mutatni, hogy nem merül ki egy egysíkú karakterszínészben, akit csak úgy hívnak, Madárember, és nem húzták még le végleg a rolót - pedig mindenki tudja, hogy DE. 

A világ legklausztrofóbabb improvizációs színháza

A Birdman egyik zsenialitása, hogy testközelbe hozza a színházat. A szemed előtt nem élmény és emléktöredékek, hangulatok és gondolat-darabok peregnek le képkockáról képkockára, hanem egy 119 perces szatíra-perpetuum mobile. Nem tudsz kiszállni Riggan fejéből, együtt mozogsz, gondolkodsz, érzel, élsz át vele, és sodródsz az utolsó pillanatig. Sejted, de nem mersz arra gondolni, mi lesz a végkifejlet. Éppen ezért az egész film olyan, mint egy hatalmas improvizációs előadás. 

A mozi másik zsenialitása az apró kis fricskákban rejlik, és annak ellenére, hogy viszonylag zárt, sokszor egészen klausztrofób, épp ezért hiteles színtéren játszódik, remekül építi be, használja fel és reflektál a nagyvilágra, más filmekre, színészekre, ismert sajtótermékekre, elismert élő, vagy már holt emberekre. Ettől válik igazán élővé és működővé, és pont ezért szippant fel a történet úgy, mint herkások a port.

Edward Norton és az ő álló farka

Nem, kivételesen nem a főszereplő az első a méltatandók sorában, hanem Edward Norton. És igen, és igen, és igen, nem lehet elmenni amellett, hogy az egyik jelenetben, a színpadon álló farokkal bukkan fel. Na erről. Pontosan erről beszéltem akkor, amikor több faszt követeltem a mozikba. Habár a fehér gatyó nem sejtet túl sokat, de ez igenis kell ahhoz, hogy a kissé különc, de valódi művész figurája kicsúcsosodjon és a felháborodott, idióta, szűk látókörű, konzervatív kereszténydemokraták kibújjanak miatta a csigaházukból hőbörögni. Csodálatos. Másrészt Norton egyenletesen remek alakítást hoz, és nagyon nagy kár, hogy nem hozta el a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrocskát.  

Nehéz egyébként megmondani, a fiúk közül ki szerepelt jobban, Michael Keaton hasonlóan remek alakítást nyújt, mégpedig ezüsttálcán. A kapuzárási pánikkal, jelentéktelenné válással, kopaszodással és a sztár-allűrökön túl enyhe kiégéssel is küzdő, mindent egy lapra feltevő színész-rendező karakterét olyan szépen hozza, hogy a film után még percekig azt érzed: na bassza meg, most aztán elengedte a kezed, nincs több közös repkedés, miért hagyott magadra, miért tette ezt, és ezt most hogy? De komolyan, hogy?! 

A lányok sem maradhatnak ki, Emma Stone talán még sosem alakított ilyen színesen, árnyaltan hozza a drogproblémákkal küzdő, figyelemhiányos lányt. Naomi Watts és Andrea Riseborough is szépen teljesítettek, de felűlmúlni nem tudták Stone-t. Viszont remekül kiegészítették, ezáltal juttatták csúcsra az egész produkciót.

The show must go on

Amitől nem csak a kritikusok, de mindenki más is hasravágódott, az egyértelműen az operatőri munka és a vágás volt. Az egybefüggő kameramozgás tartja egységben az egész mozit, és amint azt már az elején is említettem, teszi élővé az egész filmet. Az észrevehetetlen vágás, folyamatosan mozgó kamera elszédít, egészen a hányásig, de egy valamit tudnod kell: készülj fel életed legszebb öklendezésére. Nem véletlenül járt érte az arany szobrocska. A minimalista hangzásvilág pedig tökéletesen dukált ehhez a fura, soha meg nem álló világhoz. Akármerről is nézzük, hibátlan a dolog. 

Végső soron az egész film Iñárritu munkásságát dícséri, a szemléletmódét, a jól megírt forgatókönyvét és szövegkönyvét, az időzítését, mindent, egyszerűen tényleg mindent. Ha ilyen mozikkal lenne tele Hollywood, az maga lenne a paradicsom. Iñárritu bebizonyította, hogy van még a filmes szakmában kraft, nincs szükség folyamatos ismétlésre, az új látásmód pedig kifizetődő. Nekünk, nézőknek mindenképp.