Szembefordulnak alkotóikkal és az a céljuk, hogy leigázzák az emberiséget. Legyünk egészen őszinték, a legtöbb mesterséges intelligenciáról (MI) készült film erről szól. Lásd például a Transzendens című 2014-es filmet, ahol az érzékeny téma mellett még Johnny Deppel és egy lényegretörően semmitmondó véleménnyel is előrukkoltak az alkotók, de ott van a nemrég kijött Ultron kora is, melyről itt írtam részletesebben. Úgy tűnik, a filmes világ nem igazán törekszik arra, hogy sokban változzon ez a tendencia. Persze vannak kivételek (Spilberg A.I.-a talán ezek közül a leghíresebb), de sajnos túl kevés ahhoz, hogy a hollywoodi mércét egyensúlyba, akár egy kicsit a másik oldalra billentse. Pedig nem új keletű a téma iránti érdeklődés, elég Fritz Lang 1927-es Metropolisára gondolni, még annak ellenére is, hogy itt nem ember és teremtménye konfliktusáról van szó. Miért félünk annyira attól a gondolattól, hogy az általunk alkotott gépek egyszer megdöntik a hatalmunkat? Talán azért, mert mi is meggyilkoltuk isteneinket és sajátokat állítottunk a helyükre? Habár az Ex Machinának nem ez a mondanivalója, mégis feldobja a labdát és érdekes következtetéseket von le emberről, istenről és mesterséges intelligenciáról.

Kedvenced az iCarly, a Varázsló a Waverly helyről, de ezekből, és a V, mint Viktóriából is kinőttél már? Unod az életed és szeretnél valami trendit nézni/csinálni, de nem tudod, mi legyen az? Hát, egyet mondhatok: ne a társkereső appokat kezd el nyomogatni, mert kurvára meg fognak ölni. Tényleg. Hogy ezt honnan tudom? Az Eye Candyből. Amit pont neked készítettek. Hogy rágyere, a közösségi oldalak veszélyesek. TÉNYLEG.

Múlt héten tettem fel a kérdést, a Medvesajt blog történetében először melyik új, háttérbe szorult sorozatról szeretnétek olvasni? Szavazataitok alapján pedig a következő a helyzet: 

Négy év: ennyit kellett várnia a rajongóknak arra, hogy Florence Welch és kísérete, a Florence + The Machine végre előrukkoljon harmadik stúdióalbumával. A hölgy néhány kollaboráláson kívül egyáltalán nem adta jelét annak, hogy hogyan áll az új lemez, vagy lesz-e egyáltalán, csak idén év elején kezdtek szivárogni az első kislemezek, melyek nem csak örömre, de finom aggodalomra is okot adtak. És az is elég kétséges volt, hogy egyáltalán milyen lemezt dob ki, hiszen a Lungs gigasikere után a Ceremonials megosztó volt mind a közönség, mind a kritikusok körében. Kedden azonban végre hivatalosan is megjelent a How Big How Blue How Beautiful, ha a Deluxe változat bónusztrackjeit nem számítjuk ide, mindössze 10 dallal. A korong szélsőséges lett stílusában és minőségében egyaránt, de hallgatható és nagyon is szerethető.

Mert ugye nem csak filmekből áll a világ: ideje nekiesni egy finom kis sorozatnak is! Ti dönthetitek el, melyik friss széria legyen az áldozat, mindezt jövő szerdáig, azaz Június 10-ig, ekkor zárul ugyanis az első szavazásunk. Hajrá-hajrá, nyomogassátok szorgalmasan a gombokat ;)

Tudjátok mit? Én nem akartam bántani az új Mad Max filmet. Vicces formában szerettem volna tálalni Walter Benjamin a műalkotásokkal kapcsolatos aura-meghatározását, mindezt a filmművészetre vetítve. Aztán azt is szerettem volna kifejteni, hogy annak ellenére, hogy a Fury Road forgatókönyve olyan egyszerű, mint egy faék, és az egyik legtipikusabb blockbuster, ami idén eddig kijött, egészen nézhető volt. DE A VARÁZS ELMÚLT, és a szakmaiság szelével szembepisilve, bevallottan ezen a filmen fogom kitölteni a gyorsan felgyülemlett frusztrációmat. Kurvára sajnálom. TÉNYLEG. (nem) De legalább bevallom.

A Marvel nem tud mellényúlni a filmjei terén? Dehogynem. Csak eddig még nem sikerült tragikus hibát véteniük, és akárhonnan nézzük, eddig minden marveles képregény alapján elkészült mozi óriási tömegeket vonzott a képernyő elé. És nem csak a kockákat. Hogy mennyire képzelik magukat sikeresnek, arról még poénvideót is készítetettek tavaly, mielőtt kijött volna a Galaxis Őrzői, a linkre kattintva az alsó videó az, Chris Prattel a főszerepben.

A gigantikus Marvel univerzum egyik gigantikus szelete a Bosszúállók franchise (egy teljes Vasember trilógia, két Amerika Kapitány, két Thor és két Hulk, illetve két Avengers film), ami jelenleg bőven túltesz a 6 filmes X-Menen, és ahogy állunk, ez az állapot egyelőre nem is nagyon változik. Szóval itt az új mozi, ami múlt hét pénteken 370 millió dolláros bevételnél tartott (az alapköltségvetés 250 millió volt…), és depisek benne a bosszúállók, meg lenyomja őket egy csomó robot, főleg Ultron, és világvége, meg galaktikus kövek, és apokalipszis, és wáááá.

Z világháború, Eleven testek, The Walking Dead... Nehéz fejben tartani, pontosan mennyi zombis film/sorozat jött ki az utóbbi években. Ha engem kérdeztek, túl sok, mármint ami a minőséget illeti. Na nem elsősorban a fentebb említett alkotásokra gondolok, hanem úgy általánosságban. Persze a két lábon járó holtak mindig is népszerűek voltak, és míg a vámpír-mánia csak 20 évente egyszer üti fel a fejét úgy istenigazán, a zombi-kultusz kicsit a háttérbe szorulva, de egyenletesen és folyamatosan virágzik a pop-kultúrában. De egy-egy újabb ilyen filmnél mindig felmerül a kérdés: tényleg szükség volt arra, hogy ez elkészüljön? Tudnak még a témával kapcsolatban újat mutatni? Meg amúgy is, nem lehetne már leszállni róluk?? Hát, a Maggie miatt is jogosan merül fel a kérdést. Merthát Arnold Schwarzenegger. Egy puska. Egy csomó zombi. Meg a lánya. Horror kategóriás. Nyilván klasszikus mészárszékre számítasz, meg versenyfutásra az idővel, hogy gyógyszer találtassék a zombi-vírusra. Aztán kiderül, hogy a Maggie messze nem az, mint amire számítasz. Sőt, egy szinten hiánypótló.

Vajon mi késztet egy színészt arra, hogy átálljon a kamera másik oldalára, és a színészi képességeinek fitogtatása mellett rendezzen is? Több pénz? Az alkotás szabadsága? Nárcizmus? Nem egy elszigetelt jelenségről van szó, Hollywood kifejezetten tele van rendezői szárnyait próbálgató színészekkel. 10-ből 9 embernek tuti, hogy Clint Eastwood jut eszébe először, de szigorúan a hírességeknél maradva ott van George Clooney, Mel Gibson, Ben Afflec, Robert De Niro, Kevin Costner és bizony Johnny Depp is (bár páran közülük rájöttek, hogy ami nem megy, azt nem nagyon kell erőltetni). Hazai példáért sem kell messzire szaladni, ha Alföldi Róbertet, Árpa Attilát, vagy Rudolf Pétert vesszük. Nemrég csatlakozott ehhez a népes társasághoz a bociszemű Russel Crowe, hiszen nem csak A Forráskutató főszereplője, hanem direktora is.

Láttál már Hallmark filmeket? Tudod, azokat a F kategóriás lagymatag családi mozikat, amiket főműsoridőben adtak azon a bizonyos csatornán. C kategóriás színészek, olyan forgatókönyvírók, akik otthon, álnéven olcsó ponyvát írnak, családi tragédia köré összpontosuló fő történetszál, hétköznapi karakterek, olyan főhősök, akik otthonról menekülve valamiért arra kényszerülnek, hogy hazatérjenek valamilyen probléma miatt és megoldják azokat, néhány szóvirág, olcsó, apró poénok, egy könnyfakasztó fordulat. És hoppá, megvan anyám beszédtémája a következő másfél órára. Nnna. Valami ilyesmi A bíró is, csak faszább színészekkel.